Lakatos Judit: Diakonisszák a misszió szolgálatában (MIX 2002.május)

A milleneumi évben egy érdekes kiállítást rendezett Budapesten a Magyar Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza. Azoknak a szerzetesrendeknek, apácáknak, barátoknak, diakonisszáknak kívánt emléket állítani, akik a gyógyításban, betegápolásban, karitatív munkában segédkeztek valamikor Magyarországon.

Szomorú, de talán nem meglepő, hogy a metodista diakonisszáknak nyoma sem volt a kiállításon, sem a kiállításról készült kiadványban. Mi magunk is alig tudunk róluk. A fennmaradt iratokból még azt sem tudjuk hiánytalanul összeszedni ki is volt az a huszonöt-harminc diakonissza, akik a Metodista Egyházban ezt a különös elkötelezettséget vállalták.

A protestáns egyházakban a XIX. században jelentek meg azok a közösségek, amelyek az ipari forradalom nyomán súlyosbodó szegénység, nélkülözések, betegségek enyhítését vállalták fel. A szerzetesihez hasonló életközösségben élő fiatal nők nem kevesebbet vállaltak, minthogy hitüket cselekedetekre váltják, önzetlenül és önfeláldozóan szolgálnak egy életen át.

Az első metodista diakonissza anyaotthonok Németországban jöttek létre, 1874-ben a Bethánia Frankfurtban, 1889-ben a Martha-Maria Egylet Nürnbergben. Innen érkeztek, illetve itt tanultak az első magyarországi diakonisszák is.

Tudomásunk van arról, hogy Magyarországon szinte kezdettől fogva dolgoztak diakonisszák. Feltehetőleg ők lehettek a munkatársai az 1916-ban megnyitott szenttamási árvaháznak is. 1921-ben az önállósult magyarországi konferenciában öt diakonissza működött és öten tanultak Frankfurtban.

Ügyüket az egyház 1926-tól külön bizottság elé utalta, 1931-től pedig Budakeszin a Tábor üdülőt anyaotthonukká nevezte ki. A nagyobb vidéki körzetekbe is került egy-egy fiatal nő, Nyíregyházán, Kaposszekcsőn is besegítettek a gyülekezet szolgálatába. Ez utóbbi helyen idősek gondozását végezték.

A metodista diakonisszák sosem alkottak külön egyletet, mint például az evangélikusok (Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület), de volt egyenruhájuk, főkötőjük, szabályzatuk, amelyet minden belépő lány aláírt. Ebben ilyen fogadalmak szerepeltek:

A Tábor diakonisszákat az Úr szerelme hatja át és ebben a szép otthonban őket az indítja minden cselekedetükben, de ez hatja át egész gondolkodásukat és beszédüket is. Egymással, egymásért, Jézusért! Ez a jelszavuk a testvéreknek. Egyik diakonissza sem gondol, sem mond semmi rosszat a másikról, egyik a másik munkájába bele nem avatkozik. Soha olyat nem tesz, nem mond, ami által a másikra árnyék vetődne. A diakonisszák csendesen beszélnek és halkan járnak. Az ajtókat csendesen nyitja és zárja. Mindenki iránt udvarias, előzékeny és szelíd. Inkább örvendeztet, de sohasem szomorít.

A diakonisszák a szigorú szabályok ellenére nem örökre kötelezték el magukat, mint a katolikus apácák. Ha férjhez mentek,
önfeláldozásukat, szolgálatukat a családjuknak szentelhették. A Békeharang két diakonissza esküvőjéről is beszámolt, mindketten lelkészek feleségei lettek. A metodista diakonissza munkának az 1949-1950-es államosítások vetettek véget.

A munka lehetetlenné vált, de hűségüket nem törte meg a politikai fordulat. Csomai Julianna megható levélben fordult az akkori szuperintendenshez, Szécsey Jánoshoz, hogy oldja fel az egyenruha és a főkötő viselése alól, mert Szécsey bácsi tudta és beleegyezése nélkül ezt nem tehetem meg. Természetesen én, ha ezt a lépést megteszem, akkor sem érzem magam az egyháztól elszakadva, vagyis a fejkötő viselete nélkül is diakonisszának tartom magam és úgy is fogok élni.