Lakatos Judit: Diakonisszák a misszió
szolgálatában (MIX 2002.május)
A milleneumi évben egy érdekes kiállítást rendezett Budapesten a Magyar
Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza. Azoknak a szerzetesrendeknek, apácáknak,
barátoknak, diakonisszáknak kívánt emléket állítani, akik a gyógyításban,
betegápolásban, karitatív munkában segédkeztek valamikor Magyarországon.
Szomorú, de talán nem meglepő, hogy a metodista diakonisszáknak nyoma sem
volt a kiállításon, sem a kiállításról készült kiadványban. Mi magunk
is alig tudunk róluk. A fennmaradt iratokból még azt sem tudjuk hiánytalanul
összeszedni ki is volt az a huszonöt-harminc diakonissza, akik a Metodista
Egyházban ezt a különös elkötelezettséget vállalták.
A protestáns egyházakban a XIX. században jelentek meg azok a közösségek,
amelyek az ipari forradalom nyomán súlyosbodó szegénység, nélkülözések,
betegségek enyhítését vállalták fel. A szerzetesihez hasonló életközösségben
élő fiatal nők nem kevesebbet vállaltak, minthogy hitüket cselekedetekre váltják,
önzetlenül és önfeláldozóan szolgálnak egy életen át.
Az első metodista diakonissza anyaotthonok Németországban jöttek létre,
1874-ben a Bethánia Frankfurtban, 1889-ben a Martha-Maria Egylet Nürnbergben.
Innen érkeztek, illetve itt tanultak az első magyarországi diakonisszák is.
Tudomásunk van arról, hogy Magyarországon szinte kezdettől fogva dolgoztak
diakonisszák. Feltehetőleg ők lehettek a munkatársai az 1916-ban megnyitott
szenttamási árvaháznak is. 1921-ben az önállósult magyarországi
konferenciában öt diakonissza működött és öten tanultak Frankfurtban.
Ügyüket az egyház 1926-tól külön bizottság elé utalta, 1931-től pedig
Budakeszin a Tábor üdülőt anyaotthonukká nevezte ki. A nagyobb vidéki körzetekbe
is került egy-egy fiatal nő, Nyíregyházán, Kaposszekcsőn is besegítettek
a gyülekezet szolgálatába. Ez utóbbi helyen idősek gondozását végezték.
A metodista diakonisszák sosem alkottak külön egyletet, mint például az
evangélikusok (Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület), de volt egyenruhájuk,
főkötőjük, szabályzatuk, amelyet minden belépő lány aláírt. Ebben
ilyen fogadalmak szerepeltek:
A Tábor diakonisszákat az Úr szerelme hatja át és ebben a szép otthonban
őket az indítja minden cselekedetükben, de ez hatja át egész gondolkodásukat
és beszédüket is. Egymással, egymásért, Jézusért! Ez a jelszavuk a testvéreknek.
Egyik diakonissza sem gondol, sem mond semmi rosszat a másikról, egyik a másik
munkájába bele nem avatkozik. Soha olyat nem tesz, nem mond, ami által a másikra
árnyék vetődne. A diakonisszák csendesen beszélnek és halkan járnak. Az
ajtókat csendesen nyitja és zárja. Mindenki iránt udvarias, előzékeny és
szelíd. Inkább örvendeztet, de sohasem szomorít.
A diakonisszák a szigorú szabályok ellenére nem örökre kötelezték el
magukat, mint a katolikus apácák. Ha férjhez mentek,
önfeláldozásukat, szolgálatukat a családjuknak szentelhették. A Békeharang
két diakonissza esküvőjéről is beszámolt, mindketten lelkészek feleségei
lettek. A metodista diakonissza munkának az 1949-1950-es államosítások
vetettek véget.
A munka lehetetlenné vált, de hűségüket nem törte meg a politikai
fordulat. Csomai Julianna megható levélben fordult az akkori
szuperintendenshez, Szécsey Jánoshoz, hogy oldja fel az egyenruha és a főkötő
viselése alól, mert Szécsey bácsi tudta és beleegyezése nélkül ezt nem
tehetem meg. Természetesen én, ha ezt a lépést megteszem, akkor sem érzem
magam az egyháztól elszakadva, vagyis a fejkötő viselete nélkül is
diakonisszának tartom magam és úgy is fogok élni.