2002. november

 

Titkok és feltörésük

Schauermann Tamás

 

Amióta van kommunikáció, azóta van titkolózás is. Amióta létezik a beszéd, azóta van jelbeszéd is. Amióta két ember meg tudja értetni magát, legalább olyan régóta próbálnak meg kizárni a beszélgetésükből egy harmadikat. Ha pedig ez a harmadik eltökélten ki akarja fürkészni, hogy azok ketten miről is sugdolóznak ott a sarokban, hát, azoknak ott egyre nehezebb dolguk van, ha folyamatosan vissza akarják verni a kíváncsi támadásait.

 

A titkosítás, titkosírás vagy rejtjelezés legalább olyan ősi, mint az írás, vagy az üzenetek megfogalmazása valamilyen közös jelrendszer segítségével. Mindkettő kódolás ugyanis, csak az egyiknek az a célja, hogy minél könnyebben ki lehessen belőle hámozni az információt, míg a másiknak az a célja, hogy ezt csak a címzett tudja megtenni.

 

A titkosírás régen főleg katonai szövetségesek közötti információ cserét volt hivatott bebiztosítani. Néha elrejtették az üzenetet, néha összekeverték az üzenet jeleit egy meghatározott sorrendben, néha becserélték a jeleket más jelekkel (esetleg rajzokkal). Alapvetően ez a három módszer alakult ki az emberiség történetének hosszú évezredei során.

 

Az első (az üzenet elrejtése) azon alapult, hogy valami olyan körítésbe csomagolták a levelt, amelyről senki sem gondolta, hogy az az. Ennek a technikának a legváltozatosabb formáit ismerjük. Volt, mikor egy futár fejbőrére írták az üzenetet, megvárták, míg kinő a haja, majd elküldték. A válasz ugyanígy érkezett.

 

Más esetben a papírra például tejjel felírták az üzenetet, majd tintával egy másik - teljesen normális - levelet kanyarítottak. A címzettnek csak gőz fölé kellett tartania a levelet, s az "odaégett" tej megbarnult vonalai szépen olvashatóvá váltak a papíron.

 

Megint mások fehér tintával írtak papírra, olyan anyaggal, amely UV fény hatására a látható színtartományban veri vissza a fehér fényt. Ekkor a papírt ultraviola lámpával megvilágítva a levelünk ott világított az esetleg üres, esetleg teleírt papíron.

 

A második technika (a keveréses módszer) legalább olyan ősi próbálkozás, mint az előző. Ebben az esetben a jelek sorrendjét változtatják meg egy jópofa (remélhetőleg elég bonyolult) módon. Egyik ilyen módszer a pálcás titkosítás volt, amely elkészítéséhez egy vékony nádpálcára csigavonalban feltekertek egy szintén vékony papírcsíkot. Mikor "becsomagolták" a pálcát, függőleges oszlopokban felírták a papírra az üzenetet. Letekerve a szalagot, a betűk összekeveredtek. Visszafejteni csak egy pont ugyanolyan vastag pálcával lehetett, ellenkező esetben az egymás alá kerülő betűk elcsúsztak, s más oszlopokat formáltak.

 

Ennek a módszernek a megfejtéséhez csak azt kellett észrevenni, hogy az egymást követő betűk az oszlopok számával azonos eltolással szerepeltek a papíron. Ezek után már csak össze kellett olvasni mondjuk minden 5. betűt, s pálca nélkül is meg lehetett fejteni az üzenetet.

 

Ennél nehezebb módszer volt a rostély módszer, mikor a betűket nem egy vonalban, hanem egy pl. 16 részre darabolt négyzet belsejébe írták. Ehhez szükség volt ez olyan rostélyra, amely bizonyos részeket letakart, bizonyos részeket pedig nem. Ha a rostélyt jól készítették el, akkor egy 90 fokos elforgatás után más területeket fedett fel, mint azelőtt, sőt, 4 elforgatás után minden hely pontosan egyszer szabaddá vált, s a négyzet betelt. Ezt aztán lehetett bonyolítani úgy, hogy feldarabolták sorokra, majd fordított sorrendben összeillesztették (pont úgy, mint ahogy Sándor Mátyásék ezt tették, nem túl sok sikerrel).

 

Mégis a legsikeresebb módszer, a harmadik, amelyet helyettesítéses módszernek is neveznek. Itt az a lényeg, hogy minden betűt lecserélünk valamire, így az avatatlan szem sokszor még arra sem jön rá, hogy egy írásról van szó (pont úgy, mint Sherlock Holmes egyik esetében, a Táncoló figurák című epizódban). Ezzel a módszerrel vigyázni kell viszont, mert a megfejtés megfelelően hosszú szöveg esetén viszonylag könnyű. Olyannyira, hogy egy alapos vizsgálattal még az is megmondható, hogy milyen nyelven írták a szöveget, még mielőtt a megfejtést megkapnánk. Ennek kulcsa az egyes nyelvekben előforduló betűk előfordulási gyakorisága. Minden nyelvnek megvan a leggyakoribb betűje, de a betűk előfordulásainak aránya minden nyelv esetén más és más. Ha egy megfelelően hosszú szövegben kis leltárt készítünk az előforduló jelekről, a jelek arányából lehet következtetni a nyelvre, amelyen azt írták.

 

Nincs ugyan könnyű dolguk a titokfejtőknek, de amint látjátok, a titkolózóknak sem, mivel eddig még nem találtak fel olyan módszert, amit ne lehetne megfejteni, maximum a lehetőségek nagy száma miatt ez egyelőre évszázadokba telhet. De ki tudja nem jön-e holnap valaki, aki egy ügyes ötlettel pár perc alatt végez a feladattal. A gordiuszi csomót is csak pár másodpercbe tellett átvágni...