2002. október

 

Helyesbítés - az előző számban ld. Siptár Miklós "A tenger ismeretlen veszélyei" című cikke hibásan az én nevem alatt jelent meg. A hibáért elnézést kérünk mindenkitől, de főleg a szerzőtől.

 

Egy kis Írország

Schauermann Péter

 

Süppedős élénkzöld fű, kristálytiszta párás levegő, (általában) ködös borult ég.

 

Sokan sok okból, és sokszor nem alaptalanul szapulják a globalizációnak nevezett valamit, világtendenciát, amely igazából csak 1993 óta a viták egyik állandó fő témája.  Azért áldásos (vagy egyszerűen csak hasznos(?)) kihatásait alkalmam volt érzékelni. Mert az, hogy 45 nemzet több mint 200 fia és lánya egy hetet együtt tud tölteni egy közepes egyetemen Belfast mellett, azt hiszem teljes joggal mondhatom, hogy nem semmi. Mert ugye, nagyszüleink néha a szomszédos falu vásárába sem jutottak el. (Na persze nem mindenki.) Mi meg mostanság azon siránkozunk, hogy hogyan őrizzük meg identitásunkat a ránk zúduló hatások és élmények özönében. (Egyébként én sem tudom hogyan őrizzük meg, de ez most talán mindegy.)

 

Szóval nem semmi, ott tartottam... 4 órás utazás után láttam meg az első mosolygós kerekded írt, akit más, nem feltétlen kerekded, de mosolygós írek követtek. (Általában azért én is visszamosolyogtam.) De voltak ott mások is, már mondtam. Sok olyan arc, amilyeneket én inkább csak a TV-ben láttam. Sokfajta fekete afrikai, sokfajta amerikai, aztán spanyolos "suhancok" Puerto Ricoból, indiaiak, japánok, lengyelek, litvánok, bolgárok, macedónok, szlovákok, argentinok, malájok... Néha olyan érzésem volt dicsőítés közben, mint ha a mennyben volnánk Isten trónusa előtt így együtt, körülöttem az ő népe a világból. A másik, a csapat sokszínűségéből adódó érzésem a közös étkezésekkor tört rám. Felemelő érzés, ha arra gondolok, gondoltam, hogy ez a sok ember a világ olyan sok országából egy nyelven beszél (jelen esetben angolul), ezért általában meg is érti egymást, és ötleteket, híreket, érzéseket és gondolatokat csereberélhetnek szabadon. Kiderül, hogy az eltérő adottságok ellenére hasonló problémákkal, nehézségekkel küzdünk, tanulhatunk egymástól.

 

Az első este mindenki ismeretlen volt még számomra, aztán lassan-lassan egyre több emberrel találkoztam. A csapat nagyobbik része nyitott volt, bárkihez leülhettem reggelizni, ebédelni vagy vacsorázni, és nem sokára már valami angol félén intéztük kérdéseinket, na meg válaszainkat egymásnak. Informálódhattam a magyar politikai élet külső megítélésről egy lengyel politológus véleménye alapján, vagy a japán átlagember mindennapjairól kérdezősködhettem. Néha éreztem nyelvi korlátaimat, főleg, amikor számomra nehezebb témákról kellett elmélkednem (magyar TSZ és mezőgazdasági rendszer története/átalakulása, hozzáállásom a világban lévő erőszakhoz...). Azért jó magyar módjára, valahogy mindig kivágtam magam. Felüdülésképpen anyanyelvemet gyakoroltam egy szlovákiai hölggyel, és néha németül is társalogtam e nyelv egyébként csekély számú ismerőjével. Az egyik előadáson is arra bíztattak, hogy merjünk nyitni számunkra idegen, vagy idegennek tűnő kultúrák, és hordozóik felé, ami azt hiszem sikerült is. Megismertük egy kicsit egymás helyzetét, népviseletét, az ír néptáncot, mely hatására egy-két 50-en túli szervező is mozgásba lendült, valamint az ír konyhát, amire most több okból nem szeretnék kitérni, (nem szeretnék ünneprontó lenni).

 

Jó volt velük lenni. Jó volt repülőn ülni, az elkészült fényképeket nézegetni, az újdonsült nemzetköziektől "e-mailt" kapni, bár kéne már válaszolni...