2003. november

 

Kiss Gyöngyi

Imádságaink drágakövei

 

"Így vagyunk mindennel a világon: sohasem csodálkozunk el ujjongva azon, ami már a miénk, mert mindig szerencsétleneknek érezzük magunkat azok miatt, amikre vágyunk. Pedig sokkal több az, amit Isten már ingyen jóvoltából nekünk adott, mint amit egyáltalán kérni tudnánk." (R.L.)

 

Sokszor tekintünk úgy imádságainkra, mint Istennel való beszélgetésünk alkalmára, melyben elcsendesedhetünk, amin keresztül új erőt meríthetünk. Ez az az alkalom, mikor Istentől kérhetünk és az Ő szavát várjuk, áldásáért könyörgünk és segítségért fohászkodunk.

 

Imádságaink kapcsok köztünk és a mindenható Isten közt, Akit hitünk szerint a kegyelem által megszólíthatunk. Ez a gondolat kell, hogy legyen az imádságaink alapja. Nem a kérések felsorolása az, ami miatt imádságaink meghallgattatnak. Hanem az Isten iránti indulat, mely a szívünkből fakad. Ez az indulat pedig első sorban nem kéréseket kell hogy, megfogalmazzon az Isten felé. Már azért sem mert ez az indulat egész életünket is meghatározza. Ez az az indulat, "ami a Krisztus Jézusban is megvolt" - ez által leszünk mi lélek szerint az Isten gyermekei, és ez teszi imádságainkat is az Isten előtt kedvessé. De ez az indulat az, ami miatt imádkozásunk sem kötelező jelleggel lerótt tevékenység. Akiben a “Krisztus indulata" van, az vágyik az Istennel való kapcsolatra. Az imádság nem kötelesség, hanem lehetőség. Krisztus által lehetőségünk van menni imádságainkkal az Atya színe elé, Aki oltalmunk és menedékünk önmagunk és a  világ terhei elől.

 

De az imádság nem csak arra szolgál, hogy kicsit megpihenjünk ezektől. Arra is, hogy feltöltekezzünk. Mi más áll rendelkezésünkre az önmagunk és a világ elleni harcban, ha nem az Isten ereje? Ez az erő a legnagyobb erő. Ez az erő világot teremtő erő, amely Isten gyermekeiként általunk is "be folyásolható" erő. Ezt kérhetjük, ez által cselekedhetünk.

 

A mindenható, teremtő és gondviselő Isten hatalma kötelez minket azonban arra is, hogy imádságaink méltóképpen hangozzanak el. Nem hétköznapi módon beszélgetünk az Istennel elpanaszolva neki fájdalmunkat és vágyainkat. Hanem imádságunk elsősorban Istent magasztaló hálaadás kell hogy legyen, mint ahogy Krisztus is dicsérte az Atyát: "Magasztallak Atyám, menny és föld Ura..." Ez az az indulat, amely a Krisztus Jézusban is megvolt. És mi is a hálaadás alapján szólíthatjuk meg az Istent. A hálaadások teszik értékessé imádságainkat - mert ezek dicsérik és magasztalják az Istent, Akinek cselekedeteiről tesznek bizonyságot.

 

Imádságaink olyanok, mint az ékszerek, melyekben a legnagyobb érték a drágakő. Ez a drágakő a hálaadás. Minden imádságunkat az isten dicséretével és a hálaadással kell kezdenünk, hiszen az ember a teremtésben is arra teremtetett hogy Istent a Vele való közösségben magasztalja, és mert a  mennyei Jeruzsálemben is ez lesz a  feladatunk: "Nagyok és csodálatosak a Te műveid mindenható Úr Isten...és ki ne dicsőítené a  Te nevedet, hiszen egyedül Te vagy szent".

 

Az Istennek való hálaadásunk az, ami megkülönböztet bennünket a  világ fiaitól. Nincs még egy olyan nép, mint az Isten népe, amely egy szívvel és egy lélekkel dicséri az Istent. Kiváltságos nép vagyunk. Az Isten tulajdon népe, akik felismertük Krisztus kereszthalálának jelentősségét, a mi hálaadásunk alapját és kiindulópontját, és akik a hálaadás által az Isten kincseivé váltunk, mint az Isten boldog, szent és üdvözült serege.