HIT-ÉLET

2003. október

 

Kiss Gyöngyi

A hitet ne hagyjátok!

 

Mindig azt valljuk, hogy az Istenben hinni örömet jelent. Boldogságot, amit csak az Isten adhat, biztonságot, ami erőt ad, megtapasztalást, ami erősíti hitünket. Az Istenben hinni a legnagyobb öröm - hangzik bizonyságtevőink ajkairól is. Talán azért, mert Isten maga a szeretet. Vagy talán mert nincs is más, aki minket, embereket szeretni tudna. Sokszor ábrázoljuk úgy hitünket, mint az örök boldogságot, a soha véget nem érő Istentől való örömet. Hitünk nem más, mint kapcsolat köztünk és az Isten közt. Ez által érezzük az Ő szeretetével kényszerítő erejét, amely megadásra készteti szívünket a Mindenható Isten előtt, megtagadva önmagunkat és hordozva nap mint nap keresztünket.

 

 Miket, akik ismerjük az Istennek ezt a  szeretetét, mégis sokszor megkísért a gondolat: Ha Isten a szeretet, miért kell szenvednünk? Vajon a hit csupán annyi lenne, hogy szenvedünk az Istenért? Megéri-e egyáltalán szenvedni egy ilyen Istenért?

 

De sokszor találkozunk ennek a gondolatnak épp az ellenkezőjével:" Krisztus már szenvedett értünk, tehát nekem már nem is kell tennem semmit, csak élveznem ennek előnyeit." “ Ha Isten szeret, úgy is elnézi a bűneimet, hiszen ezért halt meg Jézus."

 

Aki igazán megismerte az Istent, aki szívében igazán átélte az Isten szívének fájdalmát az emberek bűnei miatt, az nem gyalázza így az Istent. Ő nem leli kedvét a mi szenvedésünkben. Ha mégis megengedi azt, tanításunkra engedi meg az életünkben. Céltalan, reménytelen, magába roskadt keresztyénségünk pedig nem a hit öröme, hanem hamis bizonyságtétel a szerető Istenről. Az Istenért szenvedni nem azt jelenti, hogy egész életünkben minden miatt szenvedünk, akármi ér is minket, hogy kedvesek legyünk Előtte, hanem azt jelenti, hogy a világ támadásait bátran elviseljük, és harcolunk a saját bűneink ellen - az Isten népének és hitünknek megerősítésére, és a világ előtt való bizonyságtétel gyanánt.

 

Ha mindezeket megértjük, már nem eshetünk a másik kísértés bűnébe sem. A hitnek az sem lényege, hogy kiélvezzük az életet. A hívők élete nem erről szól. Többre hívattunk el annál, semhogy keresztyénekhez, néha még emberhez sem illő szórakozásokat keressünk, hogy földi élményekben keressük boldogságunkat, néha teljesen elfelejtve az Istent, aki csak a vasárnapok kényszeres, magunkra erőltetett örömét érdemli a szívünkben.

 

Az igazi, Istenben való hit harcmezőn edződik és az Isten dicsőségének szolgálatában áll. Az Isten dicsérete a mi egyedüli örömünk. Ebben van a mi erőnk, és életünk legnagyobb áldása. A hívő ember boldogan ajánlja fel életét az Istennek és örül, hogy a Legfőbb Úr szolgálatába léphet. A hívő élet örömének ez az egyetlen titka. Ez a szolgálat nincs harc nélkül, de szemünk előtt ott lehet az Isten ígérete, aminek beteljesedése lesz a mi legnagyobb örömünk.