ÚTINAPLÓ                                                                     

2004. június

 

Szabó Andor

Jekatyerinburg

Börtönpasztorációs Konferenica - 2001.                               3. rész

 

Amit a férfibörtönben (fegyházban) láttam, kicsit gyanús. Hatalmas fémműhely tisztán, rendben. Az intézetben működő három vallásnak (pravoszláv, mohamedán, metodista) egy-egy reprezentatív templomhelység. Nyúltenyészet, tantermek, szobák különböző foglalkozásoknak (újságírás, színészkör, tanulás, fotószakkör, stb.), télikert vagyis trópusi klímájú szobák egzotikus, déli növényekkel, középen egy medence, benne hatalmas krokodil gonosz szemekkel. Egy begyakorlott elítélt nagy élvezettel hajigálta neki a szörnyűlködő fehérnép előtt az apró halakat, a nagytestű hüllő pedig - gondolom, nagyra értékelve az ilyen viziteket - rutinosan nyelte azokat. Közben figyelmesen óvtak a fegyház ezen életfogytigosától: "Legutóbb egy holland látogatónak a medence fölé belógó kameráját kapta el..."

 

Végigmentünk a körleteken, láttunk kaszárnya méretű szobákat is, meg kicsiny, elegáns lakosztályokat is, szabadulás előtt álló, jómagaviseletű foglyok (maffiózok?) részére. A négyszáz személyes színházterem lenyűgözött, itt volt idő hosszabban beszélgetni az elítéltekkel. Közben kellemes nyári eső esett odakünn, s később az udvaron a pocsolyák között földobódott hangulatban emésztettem a tapasztaltakat, amikor hírtelen megborzongva kijózanodtam, pár lépésre tőlünk jóízűen kortyolgatta a friss vizet - régi ismerős a börtönpasztorációban - egy félméteres patkány. Utóbb a metodistákkal fölsétáltunk a kápolnába. A szuperintendensasszony odaült a zongorához, és megszólalt a zongorakírésettel a "doni kozák kórus".

 

Egyébként a nehézfiúk sokkal jobban énekeltek, mint a gyülekezet vagy a konferencia. Egy kis egészséges karizmatikus beütéssel jellemezhetem a rövid istentiszteletet, itt fordítás sem volt. (Az oroszok nagyon gyorsan beszélnek, szerintem egységnyi idő alatt kétszer annyit mondanak, ehhez képest hosszúak a szertartások, egész pontosan az igehirdetések.) A rabok fekete ruhában ültek a fal melletti padokon, a veszélyességi fokozatot - ott ennek három lépcsője van - az ingükön egy megfelelő színű fölvarrás jelezte. Mindkét csoportban meghatódtak egyesek, számomra különösen az a fiatalember vált emlékezetessé, aki egy héttel korábban szabadult, valaha megtért a fegyházban, s most, mint lelkészi pályára készülő férfi, visszajött erre a hétre közénk. Szergejről még lesz szó - amikor este kifele menet a kapurendszernél várakozva rám vigyorgott a falról a fotósok kiállítási képei közül a krokodil, akkor a mellettem álló szerény fiatalember tiszta, nyílt tekin-tete hozott vissza a valóság talajára - akkor már nagyon ámos voltam.

 

Végre lepihenhettem negyven mozgalmas óra után. Ilyenkor Jekatyerinburg-ban is rövid az éjszaka, 3-4 óra. Az utcákon késő estig nagy a forgalom, reg-gel azonban már régen süt a nap, mire pezsegni kezd az élet.

 

Másnap a női börtönbe mentünk. Ilyen intézetben még itthon sem jártam, nagyon kíváncsian készülődtem. Egy özönvíz előtti batár jött értünk, hajdanán ilyenekkel szállították a szovjet tisztek családtagjaikat a magyarországi laktanyáikban is. Megadatott, hogy a Boeing 747-es, a Hikari-expressz, a NOHAB-ok, meg az európai földalattik és egyéb járműkülönlegességek után ezt is kipróbálhattam. Annyira rázott, hogy leghátul, a busz oldalának háttal ülve a hátoldalon álló ajtó közönséges riglije a mozgástól elfűrészelte a térdemen fekvő diplomatáskám oldalát.

 

Fölöttébb elegánsan fogadtak itt is bennünket. A parancsoknő irodájában előadásokat hallgattunk meg, tulajdonképpen itt részletezték az egyház szociális munkáját is. Aztán fölmentünk a foglyok közé, itt már a börtönnek a Csillagból (Szegedi fegyintézet. - A főszerk.) megismert nyomasztó légköre, hangulata vett körül bennünket. Sőt Szegeden vagy Vácon sosem láthattam terhes és gyermekágyas anyák szomorú celláját, itt pedig azzal kezdtük. Beléptünk a zsúfolt és eléggé sötét és büdös zárkába, a priccsek között kiságyak csecsemőknek, megdöbbentő volt visszaemlékezni, kisgyerek koromban ilyen kiságyban aludtunk mi is. Előttünk meggyötört, fogatlan, rosszarcú, várandós nők, másoknak mellén csimpaszkodik a baba. A következő szobában tizennégy éves lányok úttörő (cserkész) módra fölsorakozva. A parancsnoknő kezdett egyre rokonszenvesebbé válni. Aszőke, kontyos, teltkarcsú, széparcú, festett, illatos nő, ahogyan a lányokkal  beszélgetett egyszerre volt igen magas tisztségben dolgozó vezető, munkáját kitűnően végző szakember, gyakorlott pedagógus, barátságos nagymama, határozott anya és az úgyszintén kifestett gyermeklányokat megértő asszony. Ugyanakkor megborzadtam, mi lenne, ha az én lányom lenne ezek között? A következő, 8 ágyas helyiségben 15-en álltak fegyelmezetten, csendben, félkörben elhelyezkedve. Kérdeztem, hogyan alszanak - felváltva, súgta a választ mellettem Katyúsa, a tyumeni kolleganő. A folyósón eszembe jutott a Tolsztoj Feltámadás című regényéből készült film egyik jelenete a börtönből, ugyanilyenek voltak a zárkaajtók, a vasalások, ablakok, zárak, kilincsek. Elhaladtunk egy nagy faajtó előtt, a vastagbetűs, piros feliratot megbámulva mondták: AIDS-esek, nemibetegek.

 

Vidámabb napirendi pont következett, a börtön hizlaldája. Aranyos kismalacok, egészséges süldők, kétmázsás disznók, nyugis röfögés, az előbbi épületénél sokkal kellemesebb trágyaszag. Odébb az udvaron a picurka - öten, ha beférünk - iszlám szentély. Az egymáshoz illeszkedő programpontok így zárultak, a kis mecset előtt táskámból kivettem az utolsó tokajit, s nem tudva, mi lesz hatása, szerényen az igazgatónőnek adtam. A többi, korábban megajándékozott nem nagyon tudta, mi az, vinum regum, rex vinorum, a jekatyerinburgi parancsnoknő azonban az üveget meglátva, magához szorított, jobbról-balról megcsókolt, meghatva megköszönte a kicsi üveget, majd elbúcsúzva mindenkinek mutogatta: "Tokáji, tokáji!”"

 

A délutánt az imateremben töltöttük. Az igazat megvallva, a konferencia - hála Istennek - kicsit lötyögős volt - nemrég harminc fővel Münchenben voltunk a dombóváriakkal, ég és föld a különbség a két program között a hajtást tekintve.  Jekatyerinburgban ilyenkor meghallgattunk egy kiadós, fordítással másfél órás prédikációt valamelyik fönt említett hölgytől, de azután volt szünet, teázás, kávé, keksz, duruzsolás. Odaültem a zongorához, előbb bátortalanul, aztán a tetszésnyilvánításnak megfelelően bátrabban vertem. Végigjátszottam az énekeskönyvüket, körém álltak, lesték mennyi éneküket ismerem, énekeltek, bíztattak. Vérszemet kapva elkezdtem játszani letűnt ifjúságom orosz és mozgalmi dalait, a magyar ötvenes-hatvanas évek iskola-rendszerének büszkeségére több számukra ismeretlen szovjet "művet" is abszolváltam. Beloptam magam orosz metodista testvéreim szívébe. A folytatásban bizonyságtételek, beszámolók kerültek sorra, nemzeti büszkeségem fokozódott, mikor a lelkészasszony Jelena bátyja, Dimitrij a szenvedélybetegek gondozásának európai metodista konferenciájáról, Norvégiából hozott köszöntéseket átadva megemlítette Dr. Thaly Éva nevét (A pécsi metodista gyülekezet tagja. - A főszerk.).

 

Én vagy félórát beszéltem eddigi börtönpásztorációs tevékenységemről. Az Apostolok cselekedetei 9, 17 alapján Ananiásról, és Pálról, akinek megtéré-sével kapcsolatosan gyakran elfeledkezünk erről ajelenetről. Nemcsak az Úr szólította meg, hanem Ananiás is: "Atyámfia, Pál!" A lelkésznek elsősorban nem teológiai tudását, művészi és tudományos ismereteit kell átadnia, még csak nem is a szociális gondoskodás a legfontosabb, hanem az Ananiás lényéből sugárzó krisztusi emberség. Ahogyan az Evangélikus Teológián tanultam, önmagunkat kell adnunk a fegyház falai között is, különben hiteltelenek leszünk, megmarad a rács. A rács, amely a jekatyerinburgi metodis-ta börtönkápolna belső falára fölfestve a természetből, a kinti világból beenge-di a szivárványt a sivár cellába. Itt jegyzem meg, hogy a konferencia vége felé, tehát vagy egy hét után kezdtek előjönni a harminc-harmincöt éve tanult orosz szavak, nem akarok tanácsot adni, de három hónap után nem lennének nyelvi problémáim, ha a püspök Kárpátaljára küldene...

 

A nap végén a vendéglátók - ez a későbbiekben rendkívül lényegesnek bizonyult - kifizettek, megkaptam a költőpénzt, a vízumom díját, a repülőjegyek árát, stb. dollárban. Kicsit beszélgettem Patriciával, s elmeséltem neki, milyen hasznos élmény számomra, távoli, kicsiny ország fiának, nemrég még az oroszoktól leigázott nemzet tagjának ez az ázsiai út, szibériai metodisták között lenni. Jelena végignézte az útlevelemet, ellenőriztettem a dátumokat, de ő mindent rendben talált...

(Folytatása következik!)