ÚTINAPLÓ
2004.
június
Szabó
Andor
Jekatyerinburg
Börtönpasztorációs
Konferenica - 2001.
3. rész
Amit
a férfibörtönben (fegyházban) láttam, kicsit gyanús. Hatalmas fémműhely
tisztán, rendben. Az intézetben működő három vallásnak (pravoszláv,
mohamedán, metodista) egy-egy reprezentatív templomhelység. Nyúltenyészet,
tantermek, szobák különböző foglalkozásoknak (újságírás, színészkör,
tanulás, fotószakkör, stb.), télikert vagyis trópusi
klímájú szobák egzotikus, déli növényekkel, középen egy medence,
benne hatalmas krokodil gonosz szemekkel. Egy begyakorlott elítélt nagy élvezettel
hajigálta neki a szörnyűlködő fehérnép előtt az apró halakat, a
nagytestű hüllő pedig - gondolom, nagyra értékelve az ilyen viziteket - rutinosan nyelte azokat. Közben figyelmesen óvtak a fegyház ezen életfogytigosától:
"Legutóbb egy holland látogatónak a medence fölé belógó kameráját
kapta el..."
Végigmentünk
a körleteken, láttunk kaszárnya méretű szobákat is, meg kicsiny, elegáns
lakosztályokat is, szabadulás előtt álló, jómagaviseletű foglyok (maffiózok?)
részére. A négyszáz személyes színházterem lenyűgözött, itt volt idő
hosszabban beszélgetni az elítéltekkel. Közben kellemes nyári eső esett
odakünn, s később az udvaron a pocsolyák között földobódott
hangulatban emésztettem a tapasztaltakat, amikor hírtelen megborzongva kijózanodtam,
pár lépésre tőlünk jóízűen kortyolgatta a friss vizet - régi ismerős
a börtönpasztorációban - egy félméteres patkány. Utóbb a metodistákkal
fölsétáltunk a kápolnába. A szuperintendensasszony odaült a zongorához,
és megszólalt a zongorakírésettel a "doni kozák kórus".
Egyébként
a nehézfiúk sokkal jobban énekeltek, mint a gyülekezet vagy a konferencia.
Egy kis egészséges karizmatikus beütéssel jellemezhetem a rövid
istentiszteletet, itt fordítás sem volt. (Az oroszok nagyon gyorsan beszélnek,
szerintem egységnyi idő alatt kétszer annyit mondanak, ehhez képest hosszúak
a szertartások, egész pontosan az igehirdetések.) A
rabok fekete ruhában ültek a fal melletti padokon, a veszélyességi
fokozatot - ott ennek három lépcsője van - az ingükön egy megfelelő
színű fölvarrás jelezte. Mindkét csoportban meghatódtak egyesek, számomra
különösen az a fiatalember vált emlékezetessé, aki egy héttel korábban
szabadult, valaha megtért a fegyházban, s most, mint lelkészi pályára készülő
férfi, visszajött erre a hétre közénk. Szergejről még lesz szó - amikor este kifele menet a kapurendszernél várakozva rám vigyorgott a falról
a fotósok kiállítási képei közül a krokodil, akkor a mellettem álló
szerény fiatalember tiszta, nyílt tekin-tete hozott vissza a valóság talajára
- akkor már nagyon ámos voltam.
Végre
lepihenhettem negyven mozgalmas óra után. Ilyenkor Jekatyerinburg-ban is rövid
az éjszaka, 3-4 óra. Az utcákon késő estig nagy a forgalom, reg-gel
azonban már régen süt a nap, mire pezsegni kezd az élet.
Másnap
a női börtönbe mentünk. Ilyen intézetben még itthon sem jártam, nagyon
kíváncsian készülődtem. Egy özönvíz előtti batár jött értünk,
hajdanán ilyenekkel szállították a szovjet tisztek családtagjaikat a
magyarországi laktanyáikban is. Megadatott, hogy a Boeing 747-es, a
Hikari-expressz, a NOHAB-ok, meg az európai földalattik és egyéb járműkülönlegességek
után ezt is kipróbálhattam. Annyira rázott, hogy leghátul, a busz oldalának
háttal ülve a hátoldalon álló ajtó közönséges riglije a mozgástól
elfűrészelte a térdemen fekvő diplomatáskám oldalát.
Fölöttébb elegánsan
fogadtak itt is bennünket. A parancsoknő irodájában előadásokat
hallgattunk meg, tulajdonképpen itt részletezték az egyház szociális munkáját
is. Aztán fölmentünk a foglyok közé, itt már a börtönnek a Csillagból
(Szegedi fegyintézet. - A főszerk.) megismert
nyomasztó légköre, hangulata vett körül bennünket. Sőt Szegeden vagy Vácon
sosem láthattam terhes és gyermekágyas anyák szomorú celláját, itt
pedig azzal kezdtük. Beléptünk a zsúfolt és eléggé sötét és büdös
zárkába, a priccsek között kiságyak csecsemőknek, megdöbbentő volt
visszaemlékezni, kisgyerek koromban ilyen kiságyban
aludtunk mi is. Előttünk meggyötört, fogatlan, rosszarcú, várandós nők,
másoknak mellén csimpaszkodik a baba. A következő szobában tizennégy éves
lányok úttörő (cserkész) módra fölsorakozva. A parancsnoknő kezdett
egyre rokonszenvesebbé válni. Aszőke,
kontyos, teltkarcsú, széparcú, festett, illatos nő, ahogyan a lányokkal
beszélgetett egyszerre volt igen magas tisztségben dolgozó
vezető, munkáját kitűnően végző szakember, gyakorlott pedagógus, barátságos
nagymama, határozott anya és az úgyszintén kifestett gyermeklányokat megértő
asszony. Ugyanakkor megborzadtam, mi lenne, ha az én lányom lenne ezek között?
A következő, 8 ágyas helyiségben 15-en álltak fegyelmezetten, csendben, félkörben
elhelyezkedve. Kérdeztem, hogyan alszanak - felváltva, súgta a választ
mellettem Katyúsa, a tyumeni kolleganő. A folyósón eszembe jutott a
Tolsztoj Feltámadás című regényéből készült film egyik jelenete a börtönből,
ugyanilyenek voltak a zárkaajtók, a vasalások, ablakok, zárak, kilincsek.
Elhaladtunk egy nagy faajtó előtt, a vastagbetűs, piros feliratot megbámulva
mondták: AIDS-esek, nemibetegek.
Vidámabb
napirendi pont következett, a börtön hizlaldája. Aranyos kismalacok, egészséges
süldők, kétmázsás disznók, nyugis röfögés, az előbbi épületénél
sokkal kellemesebb trágyaszag. Odébb az udvaron a picurka - öten, ha beférünk
- iszlám szentély. Az egymáshoz illeszkedő programpontok így zárultak,
a kis mecset előtt táskámból kivettem az utolsó tokajit, s nem tudva, mi
lesz hatása, szerényen az igazgatónőnek adtam. A többi, korábban megajándékozott
nem nagyon tudta, mi az, vinum regum, rex vinorum, a jekatyerinburgi
parancsnoknő azonban az üveget meglátva, magához szorított, jobbról-balról
megcsókolt, meghatva megköszönte a kicsi üveget, majd elbúcsúzva
mindenkinek mutogatta: "Tokáji, tokáji!”"
A
délutánt az imateremben töltöttük. Az igazat megvallva, a konferencia - hála Istennek
- kicsit lötyögős volt - nemrég harminc fővel Münchenben
voltunk a dombóváriakkal, ég és föld a különbség a két program között
a hajtást tekintve. Jekatyerinburgban
ilyenkor meghallgattunk egy kiadós, fordítással másfél órás prédikációt
valamelyik fönt említett hölgytől, de azután volt szünet, teázás, kávé,
keksz, duruzsolás. Odaültem a zongorához, előbb bátortalanul, aztán a
tetszésnyilvánításnak megfelelően bátrabban vertem. Végigjátszottam az
énekeskönyvüket, körém álltak, lesték mennyi éneküket
ismerem, énekeltek, bíztattak. Vérszemet kapva elkezdtem játszani letűnt
ifjúságom orosz és mozgalmi dalait, a magyar ötvenes-hatvanas évek
iskola-rendszerének büszkeségére több számukra ismeretlen szovjet "művet"
is abszolváltam. Beloptam magam orosz metodista testvéreim szívébe. A
folytatásban bizonyságtételek, beszámolók kerültek sorra, nemzeti büszkeségem
fokozódott, mikor a lelkészasszony Jelena bátyja, Dimitrij a szenvedélybetegek
gondozásának európai metodista konferenciájáról, Norvégiából hozott köszöntéseket
átadva megemlítette Dr. Thaly Éva nevét (A pécsi metodista gyülekezet
tagja. - A főszerk.).
Én
vagy félórát beszéltem eddigi börtönpásztorációs tevékenységemről.
Az Apostolok cselekedetei 9, 17 alapján Ananiásról, és Pálról, akinek
megtéré-sével kapcsolatosan gyakran elfeledkezünk erről ajelenetről.
Nemcsak az Úr szólította meg, hanem Ananiás is: "Atyámfia, Pál!" A
lelkésznek elsősorban nem teológiai tudását, művészi és tudományos
ismereteit kell átadnia, még csak nem is a szociális gondoskodás a
legfontosabb, hanem az Ananiás lényéből sugárzó krisztusi emberség.
Ahogyan az Evangélikus Teológián tanultam, önmagunkat kell adnunk a fegyház
falai között is, különben hiteltelenek leszünk, megmarad a rács. A rács,
amely a jekatyerinburgi metodis-ta börtönkápolna belső falára fölfestve
a természetből, a kinti világból beenge-di a szivárványt a sivár cellába.
Itt jegyzem meg, hogy a konferencia vége felé, tehát vagy egy hét után
kezdtek előjönni a harminc-harmincöt éve tanult orosz szavak, nem akarok
tanácsot adni, de három hónap után nem lennének nyelvi problémáim, ha a
püspök Kárpátaljára küldene...
A
nap végén a vendéglátók - ez a későbbiekben rendkívül lényegesnek
bizonyult - kifizettek, megkaptam a költőpénzt, a vízumom díját, a repülőjegyek
árát, stb. dollárban. Kicsit beszélgettem Patriciával, s elmeséltem
neki, milyen hasznos élmény számomra, távoli, kicsiny ország fiának,
nemrég még az oroszoktól leigázott nemzet tagjának ez az ázsiai út,
szibériai metodisták között lenni. Jelena végignézte az útlevelemet,
ellenőriztettem a dátumokat, de ő mindent rendben talált...
(Folytatása
következik!)