2004. november - IV. évfolyam 33. szám

"... erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig." (Ap.csel. 1,8)

Pásztor Zsófia

Kedves Kistesók!

Figyellek benneteket egy ideje sok tisztelettel és némi irigységgel. Amiről írni szeretnék nektek, saját élményem. A közepén kezdem el.

Néhány hónappal ezelőtt elkezdett zavarni langyos keresztény életem. Azon gondolkoztam igaz-e ez az egész, hiszek-e valóban, találkozom-e Istennel. Létezik-e Ő egyáltalán, vagy a jó társaság, a közösség nyomása miatt elhitetem magammal. Egy színjáték részese vagyok talán, másoknak próbálok megfelelni, tetszeni ezért még hitet is színlelek. Mi van, ha más is pont így gondolkodik és igyekszik magát elfogadtatni egy közösséggel. Benne vagyunk egy gyülekezetben, jó együtt lenni, képesek vagyunk tenni is érte. Beszélünk is róla rengeteget, és emberi erővel dolgozunk benne. De tulajdonképpen miért is? Mi is a célunk? Persze, hogy tegyetek tanítványokká minden népeket, meg, hogy a föld végső határáig... De mit is hirdetünk? Ja persze, hogy mennyire megváltozott az életünk, milyen jó nekünk, meg, hogy kegyelem, meg megváltás. Szuper! Megvan a lemez. Csak fölteszem és forog. Annyiszor játszom le, ahányszor akarom, és olyan hangerőre állíthatom, ahogy a közeg megkívánja. Nosza, menjünk missziózni, ezt kívánja tőlünk a... ki is?... ja a zegyház, meg a gyülekezet. Kicsit mégis elbizonytalanodom? Tényleg boldog vagyok? Tényleg mitől is vagyok boldog? Miben is változott az életem? Változott egyáltalán? Hiteles lesz ez így? A zegyház valószínűleg elhiszi. A baba-mama klubosok már nem biztos, a gyerekeim biztos, hogy nem.

Valami hiányzik... A hitelessége, a valósága, a tűz. Mert látom, van, akiben igazi tűz van és hiteles az élete. Meg rémlik még a távoli múltból, hogy bennem is égett a vágy, hogy csak Jézusról beszéljek, mint a vak ember, akit meggyógyított. A vak ember csodát élt át, Istennel találkozott és aztán nem tudott nem erről beszélni. Én is éltem át csodákat, régen és találkoztam Istennel, halványulnak az emlékek. Látom, akik most is vele vannak, tapasztalnak és beszélnek róla. Amit mondanak, és ahogyan mondják, abban erő és hatalom van.

Ezt szeretném én is. Ezért kezdtem néhány hónapja imádkozni, és kezdtem komolyan venni, hogy, ha valóban Istennel szeretnék újra találkozni, akkor keresnem kell a közelségét. A mindennapi igeolvasás fárasztó volt korábban, imádságaim nem voltak ugyan üresek, de a szüntelen imádkozzatok felszólítás reménytelenül hangzott. Azt kértem Istentől, hogy tegyen velem, amit jónak lát, csak ebből a langyos maszlagból hadd keveredhessek ki. Most először azt is ki tudtam, mondani és vállalom azóta is, hogy inkább elviselek szenvedést, amit ő mér rám, és aminek értelme van, mint hogy értelmetlenül lubickoljak egy langyos mocsárban. Csodákat éltem át azóta, és közelségét nem szeretném elfelejteni. Szenvedést még nem mért rám, de egy hosszan húzódó kísértéssel megéreztem milyen kicsi és gyenge vagyok nélküle. A kísértés ellen egyedül tehetetlen vagyok, de Jézus áldássá fordítja. Ez olyan csoda, ami miatt biztos vagyok Istenben, érzem szükségem van rá. Nem olyan látványos ugyan, hogy mindenkinek mutogathassam, lám a szemem meggyógyult, de nekem fontos, hogy tudjam, kinek hiszek. Az imádságaim mélyülnek, érzem a Lélek vezetését és erejét. Szeretek Bibliát olvasni, minden nap. Csak azért, mert kíváncsi vagyok, mit szól, és mert olyan jó rácsodálkozni Isten felséges dolgaira. Érzem, hogy használni akar és fog a királyság felépítésében. A Lélek, a tűz nekem is jár, megkapom vele együtt a csodákat, az erőt és feladatom is van, legyek Jézus tanúja a föld végső határáig.

Azt hiszem az elmúlt években én zártam el magam elől Isten csodáit. Azt gondoltam, ha alkalmazkodom a világhoz, ha nem nagyon tűnök ki, majd vonzóbb keresztény leszek, és jobban megy a misszió. Annyira odafigyeltem az alkalmazkodásra és olyan jól is sikerült, hogy már magam sem tudtam, miben is különbözöm a nem keresztényektől. Nem kell mindig Istenről, Bibliáról beszélni, lássák, hogy mi is normális emberek vagyunk. Nem kell mindent olyan szigorúan venni, legyünk csak lazák. Különben is ez egy ilyen életszakasz, most kicsik a gyerekek, nem tudunk annyira odafigyelni az Úrra. Most fontos a munkahely, most építkezünk, most fáradtak vagyunk. Csodák ritkán történnek a mi környékünkön, Istent is ritkán látni manapság, ilyen korban élünk. Rájöttem ezek csalóka féligazságok, vagy hazugságok. Isten keres minket, de nem erőszakoskodik, a gonosz viszont minden erejét beveti, hogy félreállítson.

Nem felejthetjük el, hogy harcban állunk, a győztes oldalon küzdünk, de a harc elől nem térhetünk ki. Rájöttem nincs köztes megoldás, vagy Jézus mellett harcolok teljes erőmmel, szívvel-lélekkel, vagy észrevétlenül átsodródom az ördög katonái közé. Mind a két lehetőség ijesztően hangzik. Én a Győztes mellett döntöttem, most újra. Ja, hogy miért pont nektek írom ezeket a sorokat? Ezt én sem tudom. Sok szeretettel gondolok rátok: Pásztor Zsófi.