2004. október - IV. évfolyam 32. szám

 

Khaled A. László

Beteg a világ?

 

Talán. Ahol többek között éhezők és szomjazók küzdenek még mindig azért, hogy hiányaikban megelégítést kapjanak, az talán nem nevezhető egészséges világnak. Egészség. Nagyszerű szó. Általában azt az állapotot fejezi ki, amelyben nincsen diszfunkció, minden testrész jól működik, minden a legnagyobb rendben, "egészben" van. Ez az  "egész-ség". A dolog másik, ritkábban hangoztatott oldala, hogy egy-egy emberélet során ebben a biológiai egész-állapotban valójában sejtek születésének, öregedésének és halálának billiárdnyi, gyors és gyakorlatilag megállíthatatlan folyamata zajlik le. Úgy tűnik, mintha ez az "egész-ség" nem is létezne. Mintha helyén valóbb lenne  inkább "rész" szerint valóságról, végességről beszélni. Nem mintha túlságosan vígasztaló lenne, de az emberi test környezetét alkotó világot ugyancsak a végesség kategóriája határozza meg. Mintha az "egész-ségtelenség", a részekre, darabokra hullás, egyetemes jellemzője lenne a világnak. Pál apostol kifejezésével élve: itt mintha egy kicsit minden "homályos" lenne. Mert nem csak az homályos, ahogy látok, hanem az is, ami a szemem előtt van. Itt semmi sem elég tiszta, semmi sem elég fényes. A biblia első oldalainak beszámolója szerint a "fényesség állapotát", a tisztaságot, a végtelenséget, az "egész-séget" elveszítettük.

 

Mit tegyünk hát? Mit kell tennem ha ez így van, ha igaz? Merre induljak, ha beteg a világ? Én úgy gondolom, hogy gyógyítók kellenek. Emberekre van szükségünk, akik úgy látják, hogy a Földet, és, ami rajta körbevesz bennünket egy szerető Istentől kaptuk ajándékba, tehát felelősséggel tartozunk érte. Emberekre van szükségünk, akik látják az Embert, mint életet, gyógyítókra, akik az életben látják, hogy egyszeri és megismételhetetlen, isteni ajándék. És végül emberekre van szükségünk, akik az Emberben lelket látnak, akit Istenben kapott feladatunk gondozni és vezetni. Összegzésképpen azt mondhatnám: emberekre van szükségünk, akik hisznek az Isten jó tervében, Jézus szeretetében, és a Szentlélek jelenvaló munkájában. A harmadik típusnak gyűjtőcsoportnak kell lennie. Itt egyaránt "klubtag" lehet erdőmérnök, mezőgazdasági szakmunkás, tűzoltó, vadakat terelő juhász, tanár, könyvtáros, bútorasztalos, orvos, pszichológus, lelkész és a többiek. Mindenki kolléga. Mindnyájan észrevehetik a lelkibeteget. A betegséget, amely  nem testi hiányosságból, nem testi sérülésből fakad, és mégis megterheltséget, őrlődést eredményezhet. Lelkimunkás bárkiből lehet, sőt - megkockáztatom - bizonyos értelemben már most is mindenki az. Ne feledjük: "Kapunk, veszünk, s tovább adunk. Tudatosan, tudattalan, mindig, mindenütt."

 

Mint "munkatársakkal" befejezésül hadd osszam meg olvasmányélményem arról, mit is jelent pontosan lelket gondozni, és lelket vezetni. Margareth Dougherty irgalmas nővér szerint a lelkigondozói kapcsolatnak négy szintje lehet: a jelenlét, a meghallgatás, az értelemkeresés és az ima. A sorrend egyben bejárható utat is jelent, melyet talán nem minden esetben lehet megtenni. Lényeges azonban, hogy a tulajdonképpeni lelkivezetésnek az utolsó szint nevezhető. A lelkigondozás alapvetően támogató jelenlét, vagy segítség, amely kivezet a válságból, ám ennek során nem mindig válik nyilvánvalóvá a gondozott számára a lelkigondozó Istennel fenntartott kapcsolata. A lelkivezetői kapcsolat azonban kezdettől fogva a hiten alapul, továbbvezet Isten útján Isten felé, s az a sajátos célja, hogy az egyént Istenhez fűződő személyes kapcsolatában, hitének növekedésében közvetlenül segítse. (Ld. bővebben: Debrecenyi - Nemes - Szarka: Lelkigondozás - lelkivezetés. Embertárs 2004./2.)