SZÖKŐÁR

2005. január

Lakatos Judit

Lakatos Judit

Új eget és új földet várunk

December 26-án azt hittem, a szökőár felett nem lehet napirendre térni. Napról napra nőtt az áldozatok száma, szüleiket kereső gyerekek, gyerekeiket kereső szülők, a túlélők beszámolói, a rettenet képei járták körbe a világsajtót. A döbbenet csendje után felszakadtak az első imádságok, jajkiáltás és átkozódás Isten felé. Aztán elkezdődött az egymásra mutogatás, ki miben mulasztott, és mennyit mulasztottunk mi, emberek az ünnepi asztal mellett karácsonykor, akiknek a szívét talán el sem érte a tragédia borzalma, és nem jutott hely a gondolatainkban a szenvedőknek. Azután még higgadtabb gondolatok láttak napvilágot az előrejelzések, a meteorológiai rendszerek hiányosságairól, a világszervezetek tehetetlenkedéseiről, számlaszámok minden újságban… A szökőár ügye az újságok címoldaláról a második, majd a középső oldalakra hátrált, a bulvárlapok pedig már újabb rémségekkel és pletykákkal borzolják a világ nyugodtabb felén élő polgárok kedélyeit. Ami karácsony után elképzelhetetlen volt, megtörtént, a világ napirendre tért majd 200 ezer ember eltűnése fölött, sok millió családtag gyásza és sokmillió derékba tört élet fájdalma fölött. A segélyszervezetek honlapjain képek ezrei láthatók a pusztulásról és a lázasan dolgozó önkéntesekről, orvosokról, segélyszállítókról, de hát ez már nem címlaptéma.

Tragédiák mindig voltak és lesznek is, de távol álljon tőlünk, hogy mindezt természetesnek, a világ velejárójának tekintsük. Mohendzsodaro, Pompej és Knósszosz ma turistalátványosság, pedig a hamuba, lávába kövesedett testekben valamikor hússzív és élő lélek volt. Az 1755-ös lisszaboni földrengés, majd a nyomában keletkező szökőár tízezrek pusztulását, földönfutóvá válását okozta. A történelem első tudományosan regisztrált természeti katasztrófája vetette meg a földrengések előrejelzésével foglalkozó tudomány alapját, az ember elkezdte kiismerni a természetet, és igyekezett úrrá lenni fölötte. Viszont istentagadóvá tett számos gondolkodó elmét, filozófust abban a században, s minden későbbi ateista érvelés számára kiindulópont lett az Isten által rendelt, megengedett, embert pusztító természeti csapás.

Nem lehet, hogy ne szakadjon fel a kérdés, hol van Isten, amikor a szenvedés, akár embertől, akár a természettől ered, utoléri az embert. Talán egyetlen keresztény sem mondhatja el, hogy sosem lázadt Isten ellen, ha próbára tétetett, de a végső gondolatunk talán mindannyiunknak az volt, hogy ha valamikor, hát most igazán szükségünk van rá. Isten nélkül nem is élnénk túl a nehézségeket.

Amikor a szökőár pusztítását látom, vagy arról olvasok, végtelen csüggedés lesz úrrá rajtam, mert felfoghatatlan, hogy annyi emberi élet, annyi anyagi érték elpusztulhat néhány óra alatt. Nem hiszem, hogy van akkora emberi erőfeszítés, amely képes lenne a veszteséget kipótolni, nem hiszem, hogy helyreállítható, ami elveszett. A reménytelenség közepette azonban sokkal erőteljesebben szól hozzám Isten ígérete: ő új eget és új földet teremt. Emberi eszemmel persze a tengerbe veszett partokat, szigeteket, embereket szeretném újra látni, ahogy sokszor személyes veszteségeimet is szeretném meg nem történtté tenni. Az ígéret azonban nem erre vonatkozik. Most kezdem sejteni, ha nem is foghatom fel teljesen, milyen messze van egymástól az isteni terv és az emberi szándék, az emberi okoskodás, a dolgok értelmének kutatása és Isten elhatározása.

Mostanában a Flórián téri tízemeletes szalagház mellett elhaladva gyakran jut eszembe, hogy ekkora vízoszloppá vált a tenger, s az emberek hangyaként tűntek el az áradatban. Egy túlélő elmondta, hogy a vízoszlop láttán elakadt a lélegzete, a rémület lebénította, ahogy futott a tengerben úszó gyerekei felé. Én is visszafojtom a lélegzetem, rájuk gondolok, és úgy érzem, nem állnék ki ekkora próbát. Jobban érzem, mint eddig, hogy a pusztulással, a halállal, a "végső ellenséggel" nem vagyok képes egyedül szembeszállni. Jézus Krisztussal arathatok csak diadalt, s nem szeretnék a vesztes oldalra kerülni.

Matusik Ágnes

Kikerülhetetlen

Modern háztartási gépek teszik könnyebbé és gyorsabbá az otthoni munkát. Autóval - vagy tömegközlekedéssel - már szinte minden távolság legyőzhető. Rengeteg betegségre van már gyógyszer. A világhálón szörfözhetünk, e-mailezhetünk, pillanatok alatt kapcsolatot teremthetünk a világ másik végén lakó ismerősünkkel. Az életünkben annyi lehetőség van, amiről szüleink vagy nagyszüleink álmodni sem mertek. Belegondolni is hátborzongató, hogy amikor én kezdtem az általános iskolát, hétfőnként nem volt adás a TV-ben, kilométeres sorok kígyóztak a piacon a banánárus előtt, kindertojást csak a dolláros boltban lehetett kapni. Ma már… A mai ember számára nincs lehetetlen. Vagy mégis?

Úgy gondolom, hogy két dolog van, ami igazán kiszolgáltatottá teszi az embert: a háború és a természeti katasztrófa. Ha valamelyikükkel is találkozunk, elgondolkodhatunk, milyen kicsinyek is vagyunk. Mindkettőben közös, hogy ártatlan emberek halnak meg és az egész világ összefog - a segélyszervezeteken keresztül -, hogy a bajbajutottakat segítse. Figyelmeztetés is lehet: ne legyünk közömbösek. Sajnos, nem tudhatjuk, mikor kerül megint egy elborult elméjű ember a hatalomra (mint néhány évtizede) vagy mikor ér el minket egy földrengés, árvíz. Mi, itt a Tisza partján tudunk erről mesélni. Nekem erőt adott és annyira jó érzéssel töltött el, amikor arra gondoltam, hogy most mennyi ember fog össze, akit közvetlenül nem is érint ez a probléma, és jut eszébe, hogy akár egy jelentéktelennek látszó dologgal is, de kifejezze együttérzését.

Nem tudom azt kikerülni, ami ennek a cikknek az aktualitását adta. Most a dél-ázsiai szökőártól hangos a világsajtó. Írhatnék arról, hogy ki, hol követett el mulasztást, hogy nem értesítették az érdekelteket, hogy mi fog következni. Az emberkereskedelemről, hogy egyesek nem riadnak attól vissza, hogy az agyongyötört emberek jóhiszeműségét kihasználva, aljas célokra használják fel őket. Az anomáliákról a segélyszervezetekben: kihez jut valójában az az adomány, mi épül, vagy mi nem épül belőle. Mégsem erről írok. Gondolkozzunk el, mert úgy érzem, egy ilyen katasztrófa lehet egy figyelmeztetés is. Nekünk, gőgös, elkényelmesedett, közömbös, cinikus embereknek. Igen, figyelmeztetés a Mindenhatótól. Hányszor visszaéltünk az Ő kegyelmével. Szükségünk van a jogokra, de a felelősség már nem kell. Hányszor megyünk el embertársunk mellett, meg sem hallva a figyelmeztető szót, mondván velünk ez úgysem történhet meg. Pedig, ha az ember egyedül van, akkor igazán egyedül van. Ha bajba kerül, nem segítenek a befolyásos barátok, a villámgyors autó, sem a svájci bankszámla.

Felfoghatjuk ezt a katasztrófát úgy is, mint leckét. Az összefogás örömének, az önzetlenségnek, az ajándékozásnak a mindenek felett átívelő, nyelveket, határokat, veszélyeket nem ismerő leckéjét. Bár megmaradna ez az egység a hétköznapokban is. Nincs olyan feladat, ami értéktelen lenne és nincs olyan ember, aki nem tudna értékes munkát végezni. Figyeljünk arra, és kérdezzük Urunkat, hol szeretne minket látni, ahol pont a mi szívünkre, kezünkre, erőnkre van szükség. Ő megóv minket, erőt ad, de indulnunk nekünk kell. Van kikről példát vennünk. Ha a sok tragédia lázadást szül bennünk és titkon azt a kérdést tesszük fel, hogy hol van Ő ilyenkor, akkor azt válaszolja - persze, ha őszintén kérdezzük -, hogy ott van azokkal, akik a járvány veszély ellenére is mentik az embereket, akik nem sajnálnak a sajátjukból adni a perselybe, ott van az orvosokkal és ápolókkal, a speciális mentőkkel, akik a sok kudarc ellenére sem adják fel, akiknek minden élet egyformán értékes.

Gondolkozzunk el, imádkozzunk, és ne felejtsünk el cselekedni.

Epilógus:

"Szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet én a világgal kötök,…és nem lesz többé a víz özönvízzé minden test pusztulására. Mert megparancsolta angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd a lábadat a kőben."

Hecker Frigyes

Karácsony napi szökőár

l. A természeti katasztrófák sűrűsödésének talánya kérdéseket vet fel mindnyájunknak. Tény, hogy a műholdas világháló eredmé-nyeképpen többről értesülünk, mint bármikor ez előtt. Mégis: a tömegtájékoztató eszközökön keresztül vetődnek fel a fenti kérdések, amikre tudósok keresik a választ, de nem találják. A légkör felmelegedésével nem magyarázhatók meg a földrengések, és így ez a katasztrófa sem.

A Bibliát olvasó ember számára ismerős előjelzések látszódnak beigazolódni. Izrael népének hazára találása is egy ilyen, eddig soha nem volt történelmi esemény. Sok minden egy végső hanyatlás felé mutat. Figyeljünk a jelekre!

2. A katasztrófák nem magyarázhatók meg az érintettek személyi felelősségével, Jézus egyértelműen elutasít minden ilyen jellegű következtetést: János 9,1-3; Lukács 13,1-5. A tragédiák egyetemesen intő jelek mindnyájunk számára: a megtérés az egyetlen lehetőség a pusztító események elől való megmenekülésre!

Ami az érintettek egyéni sorsát illeti: a Szentírás sokféle módon tíltja, hogy az egyéni sorsok magyarázatának kísérletébe belebonyolódjunk. A Mindenható minden egyes ember életének és sorsának ura, ne akarjuk a mindentudót megjátszani semmiféle magyarázattal!

Azt azonban tudjuk, hogy az ember földi sorsa a Biblia, az Isten országa távlatában viszonylagossá válik. A végleges szót életünk fölött nem a földi sors kimenetele fényében mondják ki; az igazán súllyal bíró dolgok máshol mondatnak ki. Mindenkinek személyes sorsa Isten kezében van; emberi ismereteink és mérlegelésünk síkján ez felderíthetetlen.

3. Okoskodni nem kell, irgalmasságot gyakorolni azonban kell és szükséges. Jót tenni minden helyzetben, minden helyen és minden időben! - erre tanít bennünket Wesley János.

Ugyanakkor azt a veszélyt is látjuk, hogy a cunami-okozta megrázkódtatás elfeledtetni látszik a Föld más részén is meglévő tragédiákat, amelyek ezerszám szedik áldozataikat (Kelet-Afrikában pl.). Ez is egyik emberi nyomorúságunk: a divatos jelenségek elfeledtetik velünk egyéb és nem kevésbé égető problémáinkat. Nem szabad a mások Ínségéről megfeledkeznünk azért, mert most mindenki (úgy tűnik) a másikat túllicitálva igyekszik a cunami-katasztrófa által okozott szomorú hírverésben magának nevet szerezni (remélem, hogy az adakozók többsége nem ilyen szándékból teszi).

Szabó Pál

Ingatag küszöbérték

Sokan tudjátok, hogy az elmúlt év végén mi történt Dél-Ázsiában. A földrengés és szökőár kapcsán elég sok nyilatkozat látott napvilágot. Sokat beszéltek emberi mulasztásról a tájékoztatás terén, bár előre látták, hogy jön a szökőár, de nem szóltak semmit. Emberi hozzáállásokról: sokan a visszahúzódó tengerbe bementek a vergődő halakat összeszedni, ugyanakkor egy nomád népcsoport ősei tudása alapján menekült a dombokra, egy brit kislány pedig száz embert mentett meg, mert figyelt földrajz órán, és az előjelekből felismerte, hogy ez lesz.

Egy angol honlapon olvastam egy cikket. Érdekes volt. Egy keresztény, egy hindu, egy muzulmán, egy buddhista és egy ateista gondolatait közölték le a szökőár kapcsán, utána meg még néhányan odaírták a véleményüket. Egy muzulmán elgondolkodtató kijelentést tett: hogy lehet az, hogy egy (természeti) katasztrófának egy elmaradott országban nagyságrendekkel több áldozata van, mint egy fejlettben? És Isten miért játszik a szegények életével? Az ateista véleményéből is idéznék: A vallások nem tudtak magyarázatot adni a természeti katasztrófákra, és míg a hívők az imádsággal megkönnyebbü-lnek, nem adnak kézzel fogható, praktikus segítséget azoknak, akiknek addigi életét megsemmisítette egy természeti katasztrófa. Akár hivők vagyunk, akár nem, meg kell mindent tenni azért, hogy amiben tudunk, segítsünk.

De mit gondolunk itt, Magyaror-szágon? Itt, benn egy meleg szobában, talán épp két vizsga között, vagy munka után kipihenve a nap fáradalmait? Ma már annyi borzalom ér minket, hogy sokszor meg sem érint bennünket, hogy egy újabb vonatbaleset, autóbaleset, erőmű hiba, vagy egy természeti katasztrófa volt ma éppen. Igen, ez most nagyobb volt, mint a küszöbértékünk, és a világ megmozdult, segít. De van egy halom olyan eset, amikor nem, amikor egyes emberek talán még ma is egy tiszai árvíz, vagy egyéb személyes tragédiák anyagi, vagy pszichés következményeit viselik körülöttünk, és mi észre sem vesszük.

Jürgen Moltmann

Szenvedés és Isten

Az istenkérdés mélyen összefügg a szenvedés tapasztalatával. Az egyik oldalon az emberek a szenvedésben Isten után kiáltanak és értelmet keresnek az értelmetlenségben. A másik oldalon az istenhit a szenvedést tudatos fájdalommá teszi, olyannyira, hogy az ember többé már nem tud megbirkózni vele. Isten engedi meg a szenvedést? Az ember szenvedésével Isten Fiának szenvedésében részesül? Az első kérdés metafizikai és Isten igazolását keresi a szenvedés láttán (teodícea). A második kérdés misztikus, s az Istennel való közösséget keresi a szenvedésben.

Bár a teodícea név Leibniztôl származik, alapkérdését már a sztoikus bölcselők klasszikusan megfogalmazták: Si Deus—unde malum? (Ha van Isten, honnan a rossz?). Ha Isten meg akarja akadályozni a rosszat, de nem tudja, akkor jó, de nem mindenható; ha viszont meg tudná akadályozni a rosszat, de nem akarja, akkor mindenható, de nem jó.

Amíg Istent az élet és halál mindenható Urának, s a történelem és minden egyes emberi élet kormányzójának fogjuk föl, a teodícea alapkérdése megválaszolhatatlan marad. Kant általánosan fogta föl a teodíceát és úgy tekintette, mint ,,a világalkotó végtelen Bölcsesség védelmét a váddal szemben, melyet az értelem a világban tapasztalható célszerűtlenség miatt emel.’’ Az értelmi megalapozással arra utal, hogy minden teodícea kudarcra van ítélve, mert fölülmúlja a véges emberi értelem határait.

A filozófia és a vallások történetében két kísérlet mutatkozik a megoldásra: 1. a dualista elképzelés szerint a világ alapja a jó és a rossz harca. Ebben a küzdelemben az embernek a jó elv oldalára kell állnia. Minden jó az Istentôl, minden rossz és baj az ellen-istentôl származik. Ez a dualizmus élt a parszizmusban, a manicheizmusban, a zsidó és keresztény apokaliptikában. — 2. a monista elképzelés szerint csak a jó van, a rossz nincs. Minden létező jó, a rossz a lét hiánya vagy megsemmisítése. A rossznak nincs önálló léte, csak a lét tagadása. A rossz így vagy úgy a jót szolgálja. A jó lét-jellegét a tagadás tagadásával bizonyítja. Ez a felfogás található a platonizmusban, a zsidó és keresztény teremtéshitben.

A Szentírásban, különösen a zsoltárokban, Jóbnál, a siralmakban, a szinoptikus evangélisták szenvedés-történeteiben nem elméletileg, hanem egzisztenciálisan teszik fel a teodiceai kérdést:

Ha Isten igazságos, miért kell a jámbornak szenvednie és miért megy jól az istenteleneknek? Ha Isten hűséges, miért adja népét, Izraelt a pogány népek kezébe? Ha Isten Atya, miért engedi, hogy szeretett Fia, Jézus Krisztus a rómaiak keresztfáján haljon meg ,,elhagyatva’’ (Márk 15,34) és ,,áldozatul adva?’’ (Róma 8,32). A Szentírásban különféle szinteken kapunk választ:

1. Van rossz, amit az emberek maguknak köszönhetnek. A rossz cselekedet rossz következményeiben már magában hordozza büntetését. Ez a tett-következmény összefüggés az isteni igazságosság része. Isten a rossz következményekért felelős, de az ember rossz tetteiért nem. Isten ,,haragja’’ nem a rendkívüli égi büntetésekben mutatkozik meg, hanem abban, hogy a bűnösöket ,,átadja’’ a maguk választotta úton a földi és örök kárhozatnak (Róma 1,18). Aki elhagyja Istent, azt Isten is elhagyja. Ez a felfogás főként az ószövetségi történeti művekben, valamint Máténál és Pálnál található meg.

2. Van olyan szenvedés is, ami nem a gonoszt, hanem az igaz embert éri. Ebben az esetben a cselekvés-következmény összefüggés nem alkalmazható. Amint Jób könyve mutatja, az ártatlan-igaz ember az Istenbe vetett bizalmát szenvedése idején csak az Isten előtti folytonos panaszban tudja megőrizni. Isten cselekvése kifürkészhetetlen, az ember számára nem marad más, mint a kitartó panasz vagy a csendes alázat (Róma 9,20).

3. Végül van egy olyan szenvedés, melyet nemcsak az emberek, hanem velük együtt Isten is elszenved. Az Izraellel kötött szövetség révén Isten neve és Lelke népe körében lakik. Ha Izraelt megverték, Istent is megverték; ha Izraelt üldözték, akkor Isten ,,közöttük lakása’’ (sekina) révén részt vett benne és Izraellel együtt ment a fogságba. A szövetség Istene ,,szenvedő társa’’ népének. Ezért Izrael csak akkor nyer megváltást, ha a vele együtt szenvedő Isten megváltja, és népének kiszabadításával megdicsőíti önmagát.

Ennek az együttszenvedő Istenről szóló rabbinista és kabalisztikus elképzelésnek megfelelője a keresztény elképzelés, mely szerint Jézus Krisztus szenvedéstörténetében Isten szenvedése nyilvánult meg. De Isten szeretetének fájdalma minden szenvedőnek és elesett embernek Krisztus keresztjében mutatkozik meg.

Szentháromságtanilag kifejezve: az Atya követi Fiát a szeretetben egészen Lelkének kiüresítéséig a keresztfán, hogy minden embert örök közösségébe vonjon. Krisztus Istennek irgalmasszívű, együttszenvedő és ,,sokakért meghaló’’ szolgája. Szenvedése szolidáris, megváltó, isteni szenvedés.

Szent Ireneusz és Ágoston a teodíceai problémát a platoni filozófia segítségével próbálta megoldani: a rossz önmagában nem létezik, csak mint a jó hiánya. Mivel Isten a létezőket jónak teremtette, ő nem oka a rossznak. Az erkölcsi rossz az ember cselekedete, tehát bűn. A fizikai rosszat megengedi Isten, mint a jóra nevelés és a lelkek megtisztításának eszközét. A metafizikai rossznak, az ördögnek is Isten terveit kell szolgálnia.

A reformátorok Istennek ilyen igazolását az emberi fórum előtt elutasították, mert számukra fontosabb volt az ember igazolása Isten fóruma elôtt. Amikor Isten a jogtalan bűnöst kegyelemből megigazulttá teszi, teremtő, igazzá és jóvá tevő igazságosságként mutatkozik elôtte. Isten igazságos Istennek mutatkozik, amikor a bűnöst igazzá teszi. A megigazulás isteni válasz a bűnre és a megszentelés isteni válasz a betegségre. Ezért a feltámadás isteni válasz a halálra. A teodícea kérdésére a reformátorok válasza a megigazulástan volt.

Az óprotestáns ortodoxiában és a felvilágosodás korában tették fel ismét Isten általános világkormányzása keretében a kérdést a gonosszal és a szenvedéssel kapcsolatban és a következőképp válaszoltak rá: Isten megengedi a rosszat anélkül, hogy helyeselné. Isten úgy irányítja a rosszat, hogy a hívő javát kell szolgálnia. Isten korlátot szab a rossznak és a világ végén a dicsőség birodalmában teljesen legyőzi. Érthető, hogy a lutheránus bölcselő Leibniz ebből alkotta meg optimista elképzelését erről a világról, ,,mely minden lehetséges világ közül a legjobb’’. Ő is tanította, hogy Isten az erkölcsi rosszat az ember szabad akaratára tekintettel engedi meg és a fizikai rosszat büntetésként használja fel az ember nevelésére és javítására.

Ezt az isteni gondviselésbe vetett jámbor bizalmat és a felvilágosodás idejének optimista világnézetét semmisítette meg az 1755-ös lisszaboni földrengés. Egy éjszaka több mint tízezren haltak meg. Mi értelme lehet ennek a természeti katasztrófának? Jóságos Isten az, aki megenged ilyesmit vagy nem inkább kegyetlen szörnyeteg? Az Ô teremtménye ez a világ, vagy Istentől elhagyott káosz?

A lisszaboni földrengésben összetört a XVIII. századi bizalom a jóságos világkormányzóban és a világharmóniában. Az ,,Isten halott’’ kijelentés az európai protestantizmus és egy hosszútávú teológiai összeomlás beszédes jelképe lett. A XX. században az auschwitzi holocaust kimondhatatlan gaztettében és mérhetetlen szenvedésében összetört az emberek önbizalma is. 1945 augusztusa, Hiroshima óta az emberiség a legvégső idejéhez érkezett, vagyis abba a korszakba, amikor az emberiség atomhalála bármikor lehetséges. Az ,,ember halála’’ a beszédes jelképe a humanista összeomlásnak és az európai nihilizmusnak. ,,Auschwitz és Hiroshima’’ a vége minden teodíceának és antropodíceának. Hogyan lehet Auschwitz után bizalommal beszélni Istenről? Hogyan lehet Hiroshima után önbizalommal beszélni az emberről?

Az Auschwitz utáni teológia zsidó-keresztény vitájában három pont lett fontos: 1. a kérdés, hogy Isten igazolható-e egy igazságos világ által, a történelemben nem válaszolható meg. De a kérdést elhagyni sem szabad, mert azonos az istenkérdéssel. Isten után kérdezni annyi, mint az igazságosságért kiáltani, ,,hogy a gyilkos ne diadalmaskodjon véglegesen áldozata fölött’’ (H. Horkheimer). Az igazság éhezésében él az istenkérdés. — 2. Auschwitz után nem lehetséges olyan teológia, ami nem tartalmazza ,,Auschvitz teológiáját’’, vagyis az áldozatok imádságát és jajkiáltásait. Isten jelen volt ott, ahol a Semá Israelt és a Miatyánkot imádkozták. Mint sorstárs vigasztalt abban a pokolban, ahol emberileg már nem lehetett remélni. Az auschwitzi elmondhatatlan szenvedés Isten szenvedése is volt. — 3. A szenvedésből fakadó istenkérdésre nem lehet és nem szabad teoretikus, elméleti, metafizikai választ kapni. Jóbhoz hasonlóan minden ártatlanul szenvedő felháborodottan utasítja vissza a vallásos magyarázatot, hogy miért kell szenvednie. De van misztikus válasz, ami szerint Isten egy velünk a szenvedésben. A mi igazi szenvedésünk az Ô szenvedése is, a mi szomorúságunk az Ô szomorúsága is, a mi fájdalmunk az Ô szeretetének fájdalma is. Sziénai Szent Katalin egyszer így kiáltott fel: ,,Istenem, hol voltál, amikor szívem sötétségben és a halál árnyékában volt?’’ Ez volt a válasz: ,,Leányom, hát nem érezted? A szívedben voltam.’’

Aki fájdalmában Istent keresi, az tudattalanul vagy tudatosan kapcsolódik Jézus Krisztus halálkiáltásába: ,,Istenem, miért hagytál el engem?’’ Aki ezt fölismeri, azonnal érzi, hogy Isten nem az égben lévő, távoli kifürkészhetetlen lény, hanem nagyon személyes értelemben az emberi Krisztus, aki szenvedésében vele együtt kiált, valamint az az együttérzô Lélek, aki ,,benne kiált’’ és majd helyette fog kiáltani, amikor ő maga már elnémul. Ez a megfeszített Krisztus vigasztalása, Isten szeretete és az örök Lélek közössége, hogy szenvedéseink mélységébe és gonoszságunk poklába hozza a vigaszt.

A szerző 1926-ban született, német evangélikus teológus. Itt közölt írása Christian Schtütz: A keresztény szellemiség lexikona című könyvben jelent meg.

Khaled A. László

Fogadj örökbe!

"A szenvedésből fakadó istenkérdésre nem lehet és nem szabad teoretikus, elméleti, metafizikai választ kapni." - írja Moltmann. Hecker Frigyes valószínűleg hasonlóra gondol, amikor John Wesley-t idézve azt mondja, hogy nem kell okoskodni, jót tenni azonban szükséges. Én magam is erről az alapról kiindulva fogok neki cikkem megírásának. Mielőtt azonban tanácsot adnék abban, hogy Magyarországról miként tehetnénk jót a Dél-Ázsiában szerencsétlenül járt embertársainkkal, hadd tegyek néhány személyes megjegyzést a természeti katasztrófa kapcsán.

A katasztrófa időpontja - 2004. december 26. karácsony második napja - kétségtelenül elgondolkodtató. 2004 karácsonyán az emberiségnek egy amúgyis nehezebb sorban élő részének pusztító természeti csapást kellett elszenvednie. Miért nekik? És miért éppen ekkor? Miért éppen akkor, amikor az értünk megszülető, ebbe a világba lépő betlehemi Istenfiúra emlékezünk, aki azért jött, hogy életünk legyen? Miért éppen az ő napján? Miért éppen az ünnepen? Az előző oldalakon emlegetett 1755-ös liszaboni földrengés kapcsán valószínűleg a kortársak előtt is hasonló kérdések merültek fel. A portugál katasztrófa, melynek 60 ezer ember esett áldozatául november 1-ére, a mindenszentek ünnepére esett. A szentté nem avatott üdvözültek napját félelmetes csapássorozat tette emlékezetessé. Délelőtt fél tízkor egy gyors lefolyásű intenzív rengés rázta meg a kikötővárost (az utólagos becslések szerint a Richter skála szerinti 8,6-os értékű), amelyet fél óra múlva hatalmas cunami követett. A szökőár erejét jelzi, hogy a tengerparton nagyob kárt okozott, mint a földrengés. Az épségben maradt fővárosi épületeket a rengés következtében kialakuló öt napig tartó tűzvész emésztette el...

A tragédiáknak azonban nem a dátum adja meg a súlyát. Teljesen egyetértek Matusik Ágival, aki szerint a decemberi ajándékozásainknak valódi lényege az, hogy 365 napos karácsonyunk lehet. Minden nap ünnep, és minden nap ajándék. Isten szüntelen érkezik, én tehát mindennap várhatom az Életet, nincsenek kevésbé jelentős, szürke napok: minden nap pirosbetűs. Éppen ezért ugyanúgy megmagyarázhatatlan jelenség egy "hétköznapi" vulkánkitörtés, mint egy "ünnepnapi" szökőár. Hiábavaló lenne például teoretikus magyarázattal szolgálni arra nézve, hogy az 1976. július 28-án bekövetkező tangsani földrengésben miért kellett Kína területén csaknem 1,3 - 2 millió embernek meghalnia. Mellesleg, a minden idők legtöbb emberáldozatát megkövetelő természeti katasztrófára mára már alig emlékszünk. Harminc év se kellett hozzá, hogy - amiként Lakatos Judit fogalmazott - az emberiség napirendre térjen.

A másik dolog, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni az az emberi gonoszság. Roppant érdekes, hogy miközben arról olvasok, hogy a szökőárnak 38 ezer halottja volt Srí Lankán, arról nagyon kevesek szólnak, hogy az országban 1983 óta dúló polgárháború már 64 ezer áldozatot szedett. De arról sem hallottunk túl sokat, hogy Afrika leghosszabb ideig tartó, 2004. december 31-én lezárt, 21 éves szudáni polgárháborúja összesen 2 millió emberéletet követelt. A legutóbbi adatok szerint a szökőárnak 175 ezer halottja van. Kelet-Afrikában tehát majdnem tizenkétszer ennyi elvesztett élet után születhetett végre béke. Kemény ár. Valahogy elfelejtettük megbecsülni az életet. Mire való a katasztrófa? Nem tudom, de kimondatja velünk a vallomást: valójában mi vagyunk azok, akik nem becsüljük az életet. Kikényszeríti belőlünk a mondatot: az élet nem a mi kezünkben van. Az Úr adja, s az Úr veszi el. Az Ő kezében vagyunk, felelősségünk tehát jól élni vele. Mert csak így érdemes: jót tenni. Ahogy az Isten is tesz: szeret, életet ad. A következőkben a Baptista Szeretetszolgálat felhívását szeretném továbbítani mindazoknak, akik keresik és még nem találták meg azt a színteret, amelyen segítő kezet nyújthatnak az életben velünk maradt árváknak, Isten teremtményeinek.

Felhívás a szökőárt túlélő gyermekek megsegítésére

www.fogadjorokbe.hu

A december 26-i, földrengés által előidézett szökőár több tízezer áldozatot követelt Srí Lankán is. A katasztrófát túlélő, és abban szüleit elvesztő gyermekek helyzetét tovább nehezíti a járványveszély, az éhinség. Az Ő megsegítésüket készíti elő a helyszínen a Baptista Szeretetszolgálat több munkatársa is. Amennyiben lehetőségei engedik, kérjük, segítsen egy Srí Lanka-i árvát egy éven keresztül, havi 3000 forinttal!

Ha szívesen segítene, kérjük, keressen minket az alábbi elérhetőségek egyikén: 06-1 354-0779, 06-1 302-2929, (fax) 06-1 302-0982, info@fogadjorokbe.hu