Köszöntelek Benneteket!

Az elõzõ hónapban színházról írtam, most úgy illik, hogy a mozi legyen terítéken. Múlt kedden egy kedves barátomat rávettem, hogy nézzük meg együtt a Pearl Harbor c. filmet. Engem a történelmi téma csalogatott a moziba. Sajnos megrögzötten történelem mániás vagyok, de most megpróbáltam azon igyekezni, hogy ne a történeti hitelességet keressem a filmben, hanem csak eldöntsem: jó-e vagy sem. Jó volt. (Tudjátok többször megjártam már, amikor kritikus nézõ voltam, mert elsiklott a figyelmem a lényegi mondanivaló fölött.)

A történet: 1941 december 7-e ún. nemzeti gyásznap volt az USA számára. Azon a napon a japán légierõ egy csoportja elõzetes hadüzenet nélküli légicsapást mért a Hawaii-szigeteknél állomásozó amerikai tengeri haditámaszpontra. Az USA elnöke másnap bejelentette, hogy beállt a hadiállapot közte és Japán között. Ezzel a lépéssel döntõ fordulatot értek el a második világháború menetében is, segítségükkel az antifasiszta szövetséges országok megnyerték a háborút.
Csak pár gondolatot szeretnék leírni a filmrõl illetve mozzanatot kiemelni belõle.

A fõhõsök – két fiatal pilóta – gyerekkoruk óta elválaszthatatlan barátok. Felnõttként mindketten vadászrepülõ pilóták lesznek, és miután bebizonyítják különleges képességeiket, elismertekké is válnak. Egyiküket – Rafe – a háború második évében, 1940-ben Angliába küldik. Az egyik bevetésen találat éri, az óceánba zuhan és majd egy évig mindenki azt hiszi, hogy meghalt. Barátját – Danny – közben a Pearl Harbor-i támaszponthoz vezénylik és ott teljesít szolgálatot. Rafe barátnõje – Evelyn – szintén ott dolgozik ápolónõként. Danny hónapokkal Rafe halála után beleszeret Evelynbe és a lány is viszonozza az érzéseit. Nemsokkal ezután természetesen felbukkan a halottnak hitt barát.
Nagyon érdekes a helyzet. Nehéz bármelyik fél pártját fogni, hiába szeretnél elfogulatlan vagy akár elfogult lenni – nem tudsz. Én sem tudtam, de valamelyiknek mindenképpen igazat akartam adni.

Rafe: Azt ígérte, örökké fog várni rám. Mondtam, hogy visszajövök. A legjobb barátom elszerette.
Danny: Hónapokig semmi hír. Azt hittük meghaltál. Sokat szenvedtem a legjobb barátom elvesztése miatt.
Evelyn: Elzárkóztam, hónapokig csak szenvedtem. De az élet megy tovább, én is továbbléptem. Danny olyan kedves volt hozzám, stb.
Egyikük mellé sem állnék 100%-osan.

A veszély azonban ismét összehozza a két barátot. A bajban csak egymásra számíthatnak. Azon a bizonyos napon megindul a japán támadás, mely teljesen váratlanul éri az ébredezõ támaszpontot.
A katonai hírszerzés állítólag mindent tudott, vagy legalábbis sokat. Csak egyvalamit nem: az idõt. Mikorkövetkezik be a megígért fenyegetés. Ugye ez másra is emlékeztet bennünket! Mi sem tudjuk az idõt, de legyen mindig készen a szívünk! Azután a hitetlenkedés hangjai: Mi ez a ricsaj kora reggel? Ez biztos csak hadgyakorlat. Majd a kétségbeesésé: Nem, ez támadás! Meneküljetek! Kitör a pánik, sokáig a katonák is tehetetlenek, csak az áldozatok száma nõ. A fejetlenségben két fõhõsünk megpróbál repülõre szállni és tenni valamit. Eltervezett akciójuk sikerül is, de a pusztítás nagyon nagy. A kórhába özönlenek a sebesültek, szinte mindenki elveszti a higgadtságát. Mind, aki addig erõsnek és kiegyensúlyozottnak hitte magát, összeomlik.
Belegondoltatok már a helyzetbe? Éltetek-e már át hasonlót? Mikor az összes elképzelésed arról, mit tennék én vészhelyzetben vagy bármilyen más kritikus állapotban semmivé válik és csak remegsz. A nõvérek sírva kérdezik: Mit csináljak??

A Japánba vezetõ képsorokból egy mozzanatot hadd emeljek ki. Nem volt örömünnep a sikeres akció után, még mosoly sem. Kiprovokálták Amerika fellépését, de a jelentés után azt mondta a tábornok: „Félek. Félek, hogy csak felébresztettük az alvó óriást.”
Ennek kapcsán az jutott eszembe, milyen jó volna sokszor használni az eszünket! Mennyi bajt elõzhetnénk meg pl. körültekintéssel. Ha nem a nyelvünk volna gyorsabb az eszünknél! (A japánokra ez nem vonatkozik, õk nagyon jól tudták, mit tettek.)

Ezek után az amerikai vezetés megtervez egy titkos „visszavágó” légi akciót, melyben két hõsünk is önként részt vesz. Ebben a bevetésben Danny, akik már csak az utolsó pillanatban tudja meg, hogy apa lesz, meghal, hogy megmentse Rafe-et. A szerelmi háromszög megoldása innen már könnyen kitalálható.
Az USA akkori elnöke – Roosevelt – megbénult ember volt, tolószékben élt. Amikor egy kérésére a katonai vezetõk kijelentik: lehetetlen, küszködve, egyedül feláll a tolószékbõl és ezt mondja: Ne mondják nekem, Uraim, hogy lehetetlen.
Talán túl „amerikai” a kép, de jól megmarad a fejekben. Sikerülhetnek a terveink, nincsenek lehetetlen dolgok, ha az akaratunk elég erõs. Az emberek sok mindent megcsináltak már akaraterõvel, annyi minden látszólag lehetetlen dolgot véghezvittek – kezdve a mocsár-lecsapolástól a földrészek átvágásáig, a telefaxtól az ûrrepülésig stb.
Megkérdezhetem? Miért olyan nehéz hát elhinni, hogy Istennél semmi sem lehetetlen? Épp a napokban olvastam ezt a mondatot:

Hiába az erény és az adottság, kitartás nélkül minden kárba vész.

(Hát így lehetetlen.)

(...) Mi a véleményed? A filmek felelõsek-e, és ha igen mennyiben a körülöttünk észlelhetõ sok agresszív viselkedésért, az emberek kegyetlenkedéseiért? Ha nem lennének, változna vajon bármi is?

• Gál Krisztina

A cím, ahová október 20-ig válaszolhattok illetve bármilyen kérdést, kérést küldhettek:
1171 Bp. Fátyolvirág u. 21.
Tel./SMS: +36(70)229-5111 vagy +36(1)257-6824