Isten kegyelme több mint elég

(részlet Csehov: Gyászszertartás címû írásából)

– De hát a lányom izé… bocsánat… színésznõ volt! – nyögi ki az elképedt Andrej Andrejics.
– Színésznõ! Akárki volt is, a halála után mindent el kell felejtened, a halála után mindent el kell felejtened, nem még cédulára is írni!
– Az igaz… – ért egyet vele a boltos. (…) Hát persze, csakugyan, … – dünnyögi (…) –, nem éppen illendõ szó, de én nem ítélkezésbõl írtam, Grigorij atya, hanem éppen istenfélelembõl… hogy tudja, kiért imádkozik… Hiszen sokféle néven emlegetik a megboldogultakat: a kisded Ioan, Pellegeja a vízbefúlt, Jegor a katona, a meggyilkolt Pavel, meg mindenféle… Így akartam én is.
– Nem cselekedtél okosan Andrej! Isten megbocsátja neked, de máskor õrizkedj ilyesmitõl. A legfontosabb, hogy ne bölcselkedj, hanem gondolkodj úgy, mint mások. Tíz térdhajtás és mehetsz. (…)
– Tíz térdhajtás? Nagyon helyes, értem. Most pedig bátyuska, ha megengedi, kérnék valamit. Mivel mégiscsak az apja vagyok… õ pedig, tudja, akárhogy is volt, mégiscsak a lányom volt, hát izé… bocsásson meg, arra szeretném kérni, hogy tartsa meg a gyászszertartást! (…)

A dallam és a szöveg olyan szomorú, hogy a boltos lassanként kizökken méltóságából, és elmerül. Eszébe jut Masutkája…
Munka nélkül nõtt fel, a kisasszonyok között, mint általában a kedvenc inasok gyerekei. Az uraságék, unalmukban, megtanították írni-olvasni, táncolni; õ bele sem avatkozott a nevelésbe. Csak néha jutott eszébe, véletlenül, amikor összebotlott vele a kapuban vagy a lépcsõfordulóban, hogy a kislány az õ lánya. Amennyi tõle telt, tanítgatni kezdte imádságokra, szentek történetére. Ó, akkor õt még, mint az egyházi törvények és a Szentírás nagy ismerõjét tartották számon!
A kislány szívesen hallgatta (…), az imádságokat ásítozva mondta utána, amikor (…) történeteket mondott neki, a kislány csupa fül lett.
Halála elõtt három évvel meglátogatta az apját. Andrej Andrejics alig ismert rá. (…) Okosan beszélt, mintha csak könyvbõl olvasná, cigarettázott és délben kelt fel. (…) Mielõtt elment, arra kérte apját, sétáljon vele együtt a parton. Andrej Andrejics vi-szolygott ugyan tõle, hogy fényes nappal tisztes emberek szeme láttára sétálgasson színésznõ lányával, de engedett a kérésnek.

– Milyen csodálatos tájak vannak erre felétek! – rajongott Masutka, séta közben. – Micsoda szakadékok és mocsarak! Istenem, de szép is a szülõföldem! – és sírva fakadt.
– „Ezek a tájak csak a helyet foglalják…” – gondolta magában Andrej Andrejics, bárgyún szemlélve a szakadékokat, s nem értette lánya elragadtatását. – „Annyi hasznot fejünk belõlük, mint amennyi tejet a bakkecskébõl.”
Masutka pedig csak sírt, és szomjasan lélegzett, mintha érezte volna, hogy már nem sokáig lélegezhet ezen a világon…

Andrej Andrejics megrázta fejét, mint bögöly csípte ló, és gyorsan keresztet vet, hogy elhesegesse nyomasztó emlékeit.
– Emlékezzél meg, Uram – mormolja –, megboldogult szolgálódról, a lotyó Maríjáról, s bocsásd meg minden bûnét…
Megint kiszakad belõle az illetlen szó, de nem veszi észre: ami erõsen befészkelte magát a fejébe, azt nemhogy Grigorij atya prédikációja, de a tüzes vas sem égeti ki belõle. (…)

---

A fenti két szereplõ életének indítékait sem tudjuk követni – egyszerûen, mindent el lehet róluk képzelni. Helye van az érzelmek mélységesen igaz fellángolásának. Ahogy a színésznõ õszintén és szomjasan felsóhajt. De az is hiteles lehet, ahogy a józan és ateistán gyakorlati tapasztalat azt mondatja, hogy az ember úgy hal meg, ahogy élt… Ahogy az apa önkéntelenül is elszólja magát a gyászmise alatt édeslánya valószínûsíthetõ lelkiállapota miatt.

De honnan tudjuk a magunk életére nézve azt, hogy hol járunk? Hogyan legyünk biztosak, hogy a lelkiismeretünk felkiáltása ne csak felnyögés legyen, hanem igazi megbánás?! Vagyis, ahogy az örömüzenet kiáltja: hogy lehet a reménység teljes bizonyosságára (Zsidó 6, 11) eljutni? „Tökéletesen reménykedjetek a kegyelemben!” (I. Péter 1, 13)

A megbánás utáni „alapállapotra” vágyik az Isten: egy olyan nemes edényre, ami kész, hogy mindennel teljes legyen, amit Isten ajándékozni kíván! Amikor már helyrehozhatatlan a helyrehozhatatlan, amikor csak kiáltanod kellene, de olyan erõltetettnek tûnik, hogy magad sem hiszed a Kegyelem hatalmas lehajlását a Krisztusban.

Ez lehet a következõ sorstársad vigasza, a bal latoré, akinél szintén nem az számít, hogy mekkora lehetõsége volt emberileg arra, hogy megragadhassa a valóságos életet, hanem ha nem is látványosan, de a maga számára – lelkiismerete alapján – nyilvánvaló volt, hogy akar-e valóban abban a lelkületben, lelkiismeretben élni, amit az emberi nem a teremtése óta kapott Istentõl!

A bal lator újjászületése ott kezdõdött és ott végzõdött be a Kereszten: Krisztus ott szülte meg, és a lelkiismeret fel tudott sírni, s minden rosszat kimosni abból a bal latorból!

Ez a nemes reménységem van veled szemben, mert megindító volt az, ahogyan elmesélted életed. Te is annyit tudhattál a megváltás erejérõl, mint a bal lator… Annyit igen, de többet honnan is?!

De Isten kegyelme több mint elég.

• Dobozy Edgár

Ima az Úr Jézushoz

Íme, Uram elõtted állok.
Ez vagyok én, ahogy látod,
hogy mit mondjak majd
épp azon gondolkodom.

Hangom remeg s a szívem fáj:
a könny beszél helyettem.
Bepiszkoltam azt, mit nékem adtál:
hogy fogom majd az életemet
így átnyyújtani Néked.

Látod Uram, ez vagyok én,
kiben bízni nem lehet.
S mostHozzád hû lenni szeretnék,
mert az ember igazán boldog
csak Veled lehet.

• Tösi Zsófia