INTERJÚ
2002.
április
Ne nézd a bőre színét...
Hecker
Héla
...kezdődik
a Continentál szám. A mostani riportalanyom egy néger férfi, George. 1983
óta él itt Magyarországon, sebész. Itt járt egyetemre, és tényleg jó
orvos, én ezt tanúsítani is tudom. De hogy mi is történt vele ezalatt
a közel húsz év alatt? És hogy hogyan is érzi itt magát köztünk?
Milyen is volt az élete Nigériában? Erről faggattam.
-Mesélj
nekem valamit Nigériáról, és az ottani családodról!
-Az
egész Nigériáról nem nagyon tudok beszélni, még a saját falumról sem
igazán, mert nem tudom, ki hogyan él ott. De a családomról tudok mesélni.
Bár ez elég hosszú történet. A faluban a nép a nagyapám idejében még
nem ismerte a kereszténységet, természetvallások voltak. Aztán a nagyapám
valamilyen úton-módon megismerkedett egy metodista pappal, aki be akarta
hozni a kereszténységet a településre. Nagyon nem fogadták ezt az emberek
jól, hiszen ez az új vallás teljesen ledöntötte volna a régit. A nagyapám
a lelkész mellett állt, és nagy nehezen sikerült építeniük egy kis kápolnát,
persze ez sokaknak nem tetszett. Apukám már ebben az új vallásban
nevelkedett, nagyapám sok gyermeke közül ő volt az, aki rendszeresen járt
vele a templomba. A lelkész is felfigyelt rá. De a nagyapám 30 egynehány
évesen meghalt. Így édesapám árva gyerek maradt. A pap viszont magához
vette - a saját 9 gyermeke mellett ő lett a fogadott 10. - és tanítatta.
Azt mondják, hogy apukám nagyon jó tanuló volt, szorgalmasan tanult, egészen
17 éves koráig. Ekkor valami miatt a lelkész nem tudta folytatni a taníttatását,
és ezért bevonult katonának. Ám még így is tanult tovább, levelező
tanfolyamon. Így lett belőle "nagy ember", hiszen tanult volt, és ez
akkoriban ott Nigériában ritkaságnak számított. Minket is ebben a
szellemben nevelt, hogy tanuljunk, hogy vigyük valamire. Szigorú volt a házirend
is. Reggel ima, aztán mindenki ment a dolgára. Szombaton mentünk takarítani
a templomot, vasárnap pedig istentisztelet. A pap
mindig felírta, hogy ki nem volt ott, aztán szólt a szülőknek, és nagyon
megjárta, aki lógott az istentiszteletről. Én így nőttem fel, nekem ez
volt természetes.
-Nem
lázadtál ez ellen?
-Nem,
nem. Sőt, a vasárnap mindig is nagy napnak számított. Találkoztunk a barátokkal
a templomban, mindenki divatbemutatózott a legújabb ruhájában, jó volt a
hangulat. Olyan volt az istentisztelet, mint amilyeneket amerikai filmekben láthatsz.
Olyan volt a zene, mint a diszkóban, táncoltunk, tapsoltunk. Aki ezt nem éli
át, annak szerintem kimarad valami az életéből.
-Mikor
és hogyan kerültél Magyarországra? Mik voltak az első benyomásaid?
-1983-ban,
ösztöndíjasként. Tanulni jöttem ide. Nagyon megrázó volt nekem az egész
helyzet. Először is "szabad" lettem. Nem volt itt az édesapám, nem kért
számon, mit csinálsz, miért, hol voltál, egy
ideig furcsa volt. Hiányzott nekem 22 évesen az apai szigor.
Másodszor pedig nagyon nehéz volt a magyar nyelv. Teljesen megkeserítette
az életemet.
-Hány
évig tanultad a magyart?
-Nem
évig, hónapig. Kötelező volt 8 hónap alatt az alapokat megtanulni, hogy
utána mehessen egyetemre az, akit felvesznek. Szeptembertől júniusig. Aztán
szünet, és szeptembertől akinek sikerült a
nyelvvizsga, egyetem. Nehéz volt megszokni az új tanulási rendszert is.
-Jártál
itt templomba?
-Nem,
és ezt be is vallom. Tavaly kezdtem el ide, a szolnoki metodista gyülekezetbe
járni, addig nem mentem sehová sem.
-Miért
nem?
-Nem
értettem volna semmit sem. Ha azt mondaná a pap, hogy álljunk föl, vagy imádkozzunk
azt sem tudtam volna, hogy mit csináljak. Apukám mindig azzal kezdte a levelét,
hogy remélem imádkozol, jársz templomba. Akárhányszor
válaszoltam a leveleire, mindig kerültem ezt a témát. Nem akartam neki
hazudni, de azt sem akartam volna mondani, hogy NEM, mert akkor mérgelődött
volna teljesen fölöslegesen, hiszen úgy sem tud mit csinálni.