2002. április

Ne nézd a bőre színét...

Hecker Héla

 

...kezdődik a Continentál szám. A mostani riportalanyom egy néger férfi, George. 1983 óta él itt Magyarországon, sebész. Itt járt egyetemre, és tényleg jó orvos, én ezt tanúsítani is tudom. De hogy mi is történt vele ezalatt a közel húsz év alatt? És hogy hogyan is érzi itt magát köztünk? Milyen is volt az élete Nigériában? Erről faggattam.

 

-Mesélj nekem valamit Nigériáról, és az ottani családodról!

-Az egész Nigériáról nem nagyon tudok beszélni, még a saját falumról sem igazán, mert nem tudom, ki hogyan él ott. De a családomról tudok mesélni. Bár ez elég hosszú történet. A faluban a nép a nagyapám idejében még nem ismerte a kereszténységet, természetvallások voltak. Aztán a nagyapám valamilyen úton-módon megismerkedett egy metodista pappal, aki be akarta hozni a kereszténységet a településre. Nagyon nem fogadták ezt az emberek jól, hiszen ez az új vallás teljesen ledöntötte volna a régit. A nagyapám a lelkész mellett állt, és nagy nehezen sikerült építeniük egy kis kápolnát, persze ez sokaknak nem tetszett. Apukám már ebben az új vallásban nevelkedett, nagyapám sok gyermeke közül ő volt az, aki rendszeresen járt vele a templomba. A lelkész is felfigyelt rá. De a nagyapám 30 egynehány évesen meghalt. Így édesapám árva gyerek maradt. A pap viszont magához vette - a saját 9 gyermeke mellett ő lett a fogadott 10. - és tanítatta. Azt mondják, hogy apukám nagyon jó tanuló volt, szorgalmasan tanult, egészen 17 éves koráig. Ekkor valami miatt a lelkész nem tudta folytatni a taníttatását, és ezért bevonult katonának. Ám még így is tanult tovább, levelező tanfolyamon. Így lett belőle "nagy ember", hiszen tanult volt, és ez akkoriban ott Nigériában ritkaságnak számított. Minket is ebben a szellemben nevelt, hogy tanuljunk, hogy vigyük valamire. Szigorú volt a házirend is. Reggel ima, aztán mindenki ment a dolgára. Szombaton mentünk takarítani a templomot, vasárnap pedig istentisztelet. A pap mindig felírta, hogy ki nem volt ott, aztán szólt a szülőknek, és nagyon megjárta, aki lógott az istentiszteletről. Én így nőttem fel, nekem ez volt természetes.

-Nem lázadtál ez ellen?

-Nem, nem. Sőt, a vasárnap mindig is nagy napnak számított. Találkoztunk a barátokkal a templomban, mindenki divatbemutatózott a legújabb ruhájában, jó volt a hangulat. Olyan volt az istentisztelet, mint amilyeneket amerikai filmekben láthatsz. Olyan volt a zene, mint a diszkóban, táncoltunk, tapsoltunk. Aki ezt nem éli át, annak szerintem kimarad valami az életéből.

-Mikor és hogyan kerültél Magyarországra? Mik voltak az első benyomásaid?

-1983-ban, ösztöndíjasként. Tanulni jöttem ide. Nagyon megrázó volt nekem az egész helyzet. Először is "szabad" lettem. Nem volt itt az édesapám, nem kért számon, mit csinálsz, miért, hol voltál, egy ideig furcsa volt. Hiányzott nekem 22 évesen az apai szigor.  Másodszor pedig nagyon nehéz volt a magyar nyelv. Teljesen megkeserítette az életemet.

-Hány évig tanultad a magyart?

-Nem évig, hónapig. Kötelező volt 8 hónap alatt az alapokat megtanulni, hogy utána mehessen egyetemre az, akit felvesznek. Szeptembertől júniusig. Aztán szünet, és szeptembertől akinek sikerült a nyelvvizsga, egyetem. Nehéz volt megszokni az új tanulási rendszert is.

-Jártál itt templomba?

-Nem, és ezt be is vallom. Tavaly kezdtem el ide, a szolnoki metodista gyülekezetbe járni, addig nem mentem sehová sem.

-Miért nem?

-Nem értettem volna semmit sem. Ha azt mondaná a pap, hogy álljunk föl, vagy imádkozzunk azt sem tudtam volna, hogy mit csináljak. Apukám mindig azzal kezdte a levelét, hogy remélem imádkozol, jársz templomba. Akárhányszor válaszoltam a leveleire, mindig kerültem ezt a témát. Nem akartam neki hazudni, de azt sem akartam volna mondani, hogy NEM, mert akkor mérgelődött volna teljesen fölöslegesen, hiszen úgy sem tud mit csinálni.