A vezénylés története

Az együttmuzsikálás alapja a zene belsõ lüktetése. Ezt minden résztvevõ zenésznek „hajszál-pontosan” egyformán kell éreznie, hiszen egy másodperc töredéknyi eltérés már elrontja az elõadást. Ha csupán néhány ember zenél együtt, ez a gond a fokozott egymásra figyeléssel megoldható, bizonyos létszámig az egyik hangszeres is képes az irányításra, ilyen például a cigány-prímás, de nagyobb zenekaroknál és énekkaroknál ez már szinte lehetetlen. Ezért van szükség egy vezetõre, aki ezt a lüktetést jelzi, így a zenélés rendjét biztosítja.
Kezdetben vagy hangos ütésekkel, vagy kézmozdulatokkal vezényeltek, ennek neve a Cheironómia, azaz a kéz tudománya. A két vezénylési mód évszázadokon át hol kiegészítette egymást, hol pedig versenyre keltek. Az óhindu kultúra véda-énekeit kézmozdulatokkal vezényelték úgy, hogy a jobb kézen még a hang magasságát is mutatták. A görögök facipõvel, vagy sarokra erõsített vastalppal ütötték a taktust. A két módszer vegyesen is megjelent például a rómaiak esetében. Bizáncban is kézmozdulatok terjedtek el, de a krónikások szerint olyan is elõfordult, hogy az ismeretlen dallamoknál valaki halkan elõredúdolta, amit énekelni kellett.
A többszólamúság kezdetén a kézzel való irányítás mellett elõfordult, hogy a karmester az utasítást egyszerûen belesuttogta az énekes fülébe. A karmesteri pálca megjelenése a középkorra tehetõ.A reneszánszban a bonyolultabb ritmusok miatt újra feltûnt a taktus hangos ütése. Ebben a korban a karmesternek ugyancsak nehéz dolga lehetett, ugyanis a partitúra – amelyben a könnyebb áttekinthetõség végett egymás alá írják a szólamokat – nem volt. Ehelyett a szólamokat külön-külön írták. Ennek követése olyan figyelemmegosztást igényelt, mintha négy könyvet azonos idõben kellene olvasnunk.
A barokk zenekarokat a csembaló mellõl irányították, de gyakran volt karmester is, mivel a fejlett reneszánsz kóruskultúra letûnésével az együttesek színvonala jelentõsen csökkent. A zenekarban sok dilettáns volt, és az új hangszereknek nem voltak gyakorlott mûvészei. Kellett hát a biztos összetartó erõ.
Franciaországban a kis pálcával történõ vezénylés helyett, még a barokk korban is nagy méretû bottal vezényeltek. Ez okozta közvetve Lully halálát is. A XIV. Lajos fölgyógyulására írt Te Deumot adták elõ. A taktust ütve véletlenül a lába nagyujjára ejtette a vezénylõbotot. A seb elmérgesedett, és ez okozta a karmester halálát.
Ma már természetes, hogy a karmester intésére egyszerre kezdenek a zenészek. Érdekes, hogy milyen sokáig okozott ez megoldatlan problémát. Telemann „kutyataktusnak” hívta az elsõ pár ütemet, mert „…az ember számára elviselhetetlenek”. Késõbb egy ütemet némán elõre ütött az együttes vezetõje, hogy mindenki ugyanabban a tempóban egyszerre lépjen be. Némelyik tánczenekar még ma is ehhez a módszerhez folyamodik.
A klasszikus korban alakult ki az elsõhegedûs fontos szerepe. Ezért nevezzük azóta is hangver-senymesternek. Õ ma is a pálcás karmester segítõje, a zenekar társirányítója. A késõbb feltûnt hegedûskarmester is a vonójával vezényelt, vagy ha erre nem volt feltétlen szükség, együtt játszott a többiekkel. Végül a 19. században a pálca kiszorította valamennyi vetélytársát. Ebben az idõben csaknem minden zeneszerzõ egyben jó vezénylõ is volt, ugyanis ekkor még nem vált szét a két szerep.
A modern vezényléstechnika megalapítójának Johann Stamitz-ot tekintik. Különösen nagy karmester egyéniségnek számított a 19. században Mendelssohn, Weber, Berlioz, Wagner és Liszt Ferenc. Liszt volt az elsõ, aki a jobb kezével ütött taktus mellett, a bal kezével és arckifejezésével jelez-te a hangerõt is, és a zene megannyi finom árnyalatát. Ezt a stílust folytatta az elsõ önálló karmester, Hans Bülow is.
Ezzel végére is értünk a vezénylés történetének. A dirigálás gyakorlati része végérvényesen kialakult. Hogy mégis különbség van az egyes karmesterek munkája között, az mûvészi, emberi, pedagógiai, színészi és technikai adottságokon is múlik, hiszen a mai karmester már nemcsak a taktust üti, hanem egyetlen hang szerint szólaltatja meg a zenekart, biztosítja a játék tökéletes egyidejûségét, értelmezi a mûvet, s ha tehetséges, keze alatt az alkotás újjászületik.

• Siptár Miklós

Forrás: Pécsi Géza: Kulcs a muzsikához

A zenei szerkesztõség címe: 7623 Pécs, Tompa Mihály utca 51.